A történet főhőse a 100 éves Allan, aki éppen a születésnapjának ünneplése elől menekül ki az idősotthon ablakán, majd számtalan abszurd helyzetbe kerül. Nyilvánvaló, hogy a film elsősorban esztétikai szempontból értelmezendő. De azt hiszem, hogy legalább ennyire fontos lehet az időstudományi nézőpont is. Mire int, mire figyelmeztet egy ilyen furcsa posztmodern vígjáték?
Jonas Jonasson svéd író 2009-ben írta meg A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regényét. A fordulatos, és abszurd poénokkal fűszerezett művet több mint harminc nyelven adták ki, 2013-ban pedig Felix Herngren rendező filmre vitte.
A film változatos, gyakran a múltba visszatekintő dramaturgiája szerint a főhős, a 100 éves Allan a 20. századot átélve folyamatosan váratlanabbnál váratlanabb helyzetekbe került. Így ismerte meg a század leghíresebb közéleti személyiségeit: elsősorban politikusokat és neves fizikusokat. Nyilvánvaló, hogy a történet ezzel a változatossággal abszurd képtelenség. De arra a gerontológiai ismeretünkre mindenképpen rávilágít, hogy egy idősebb ember mögött micsoda fantasztikus élettapasztalat, s ebből következő tapasztalati, úgynevezett krisztallizált intelligencia van. Ezt akkor is figyelembe kell vennünk, ha az illető lassan vagy erősebben dementálódni kezd – megjegyzem, Allan a történet egy pontján sem mutatja semmiféle jelét a demenciának –, vagy éppen valamilyen fizikai betegség folytán mozgásképtelen.
Ekkor is, sőt: ennél rosszabb állapotokban is, még önálló személyisége, akarata, vágyai vannak az idősebb embernek. Akár még százévesen is. Allan esetében ezt éppen az őt gondozó intézmény nem tudta, vagy nem akarta figyelembe venni, amikor egy nagy ünnepélyt szervezett neki, pedig az idős ember már nem tudott nagyobb társaságot elviselni maga körül. Végül ezért szökött meg, és éppen a tapasztalati intelligencia, no meg az elképesztő szerencse segítette át őt a legnehezebb helyzeteken. És persze az újonnan szerzett barátai…
Menekülése során ugyanis sokféle emberrel találkozik, de akik közel kerülnek hozzá, azok mind a társadalom sajátos, sikertelennek is mondható számkivetettjei. Egy közlekedésből kivont vasútállomás magányosan élő régi állomásfőnöke, akit családja éppen egy szociális otthonba akar tenni; egy fiatalember, aki egész élete során – valamiféle pszichés gáttól vezettetve – a kulcshelyzetekben sohasem tud dönteni; a magányosan, egy tanyán élő negyvenes asszony, akit a volt férje folyamatosan zaklat. Ezek az emberek megszeretik Allent, és segítik, sőt: vele is maradnak.
Mindez ismét mutat számunkra valamit az időstudomány szempontjából is. Ha az idősödő ember iránt nem érdeklődik a természetes társasága, elsősorban a családja, akkor nem a magányba vagy az önemésztésbe kell menekülni. Helyette inkább próbáljunk meg nyitni mások felé. Olyan emberek felé, akiktől figyelmet és szeretetet tudunk kapni, s jó esetben mi is képesek leszünk ugyanezt adni. Lehetnek ezek az emberek régi barátok, osztálytársak, kollégák, de akár új kapcsolatok is. Együtt, egymásra figyelve egészen biztosan nem fogunk unatkozni. Sőt, ismét megélhető az önfeledt boldogság is, amelynek szimbóluma a filmben Bali szigete, ahová egészen kalandos körülmények között kerülnek el a szereplők.
Azt hiszem ennek a svéd filmnek ez is a legfontosabb üzenete: mindenki találja meg azokat az embereket, akikkel eljuthat a saját „Bali szigetre”, ahol életének utolsó éveit szeretetben, megbecsülésben élheti – ahol ő is kap, de ő is adhat másoknak.
A film a Videa csatornán tekinthető meg, a következő címen: https://videa.hu/videok/film-animacio/a-szazeves-ember-2013..mp4-ksEzDTOeLg5fxfPZ
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője
A cikk a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. támogatásával készült.