Belépés Regisztráció

Útmutatások a jó életre - Múltfeldolgozás: A családunk története a mi történetünk


Miért fontos, hogy megismerjük családunk történetét? Kutatások támasztják alá, hogy a szülők traumáját a gyerek magáévá teszi, ami a traumák generációs újraélését eredményezi. A túlélők tudtukon kívül adják tovább a következő generációnak azt, amit átéltek. Azzal, hogy nem beszélnek a nagyszülők, a szülők a múltról, nemcsak a kommunikációt, hanem a szeretet áramlásának útját is elzárhatják.

A fejlődéspszichológia, a sejtbiológia, a neurobiológia és az epigenetika területein elért fejlődések eredményei azt emelik ki, hogy legalább három nemzedékig visszamenőleg fel kell tárni a család történetét ahhoz, hogy megérthessük az ismétlődő traumás és szenvedési mintázatok hátterében elhelyezkedő és működő mechanizmusokat. A traumákat a generációk át tudják adni az utánuk jövőknek, amit meg is tesznek. Ez olyan módon jelenítődik meg, hogy a traumás eseményeket átélt emberek leszármazottai hordozhatják az általuk közvetlenül át nem élt traumák következményeiként megjelenő fizikai és érzelmi tüneteket.

Az epigenetikus változások az akaratunktól függetlenül következhetnek be, ugyanis kémiai módosulásokat okoznak, ezáltal a sejtjeinkben zajlanak le. Már megtermékenyítetlen petesejtként is az anyánk és nagyanyánk sejtkörnyezetén osztozunk. Amikor a nagyanyánk öthónapos várandós volt az anyánkkal, már akkor, annak a petesejtnek az úgymond elősejtje, amelyből kifejlődtünk: jelen volt az anyánk petefészkében. (Ami konkrétan azt jelenti, hogy még mielőtt az édesanyánk megszületett volna, a legkorábbi nyomaink az anyánkkal együtt a nagyanyánk testében voltak, azaz három nemzedék osztozott az azonos biológiai környezeten.)

Ugyanez a helyzet az apai ággal is, ugyanígy vissza lehet követni a fogantatást és átörökítést. Érzelmi, biológiai és pszichológiai szempontból meghatározó a fogantatástól kezdve a környezet hatása, amely az egész életre befolyásoló hatással van.

Az elmúlt esztendők kutatásai azt bizonyították, hogy a környezetünkből érkező jelek átjuthatnak a sejtmembránon, ami irányíthatja a sejt viselkedését, ez pedig aktiválhatja a génjeinket, vagy akár deaktiválhatja is azokat. Vagyis betekintést nyújtanak a legújabb kutatások abba, hogy az anya hogyan adja át a méhében a még meg nem született utódnak a sejtmemóriát. Az átörökített érzelmek: félelem, öröm, harag, szeretet, stressz, remény, veszteség… biokémiailag módosíthatják a csecsemő gyermekkori, majd felnőttkori genetikai (ki)fejlődését, ugyanis a vérben a tápanyaggal együtt nagyon sok hormon és információs jel továbbítódik. Mindez az addig megélt érzelmek alapján működik. (Például a stresszben élő kismamák babái nagyobb arányban lesznek koraszülöttek.)  

Egy nagyszülő elfojtott érzelmei a testén keresztül a gyerekével és az unokájával osztódik meg. Mára tudjuk, hogy a kromoszomális DNS-állomány nagyjából 2%-át teszik ki a fizikai jellemzők (pl.: hajunk, szemünk és bőrünk színéért felel ez a kb. 2%); a többi (közel 98%) az ún. nem kódoló DNS-t tartalmazza, amely az örökölt érzelmi, személyiségbeli és viselkedésbeli vonásokat is magában hordozza. De a gének tartalmazzák a múltbéli tapasztalások bizonyos emlékeit is.

A szülők traumáját a gyerek magáévá teszi, ami a traumák generációs újraélését eredményezi. A túlélők tudtukon kívül adják tovább a következő generációnak azt, amit átéltek: bennük továbbgyűrűzik. Az ezzel foglalkozó tudósok az elmúlt időkben kezdték megismerni a traumák öröklésével együtt járó biológiai folyamatokat. Ezeket az emlékeket a DNS-ben létrejövő epigenetikus változásain keresztül tovább lehet adni a későbbi nemzedékeknek, amit transzgenerációs öröklésnek nevezünk.

A kanadai Lethbridge-i Egyetem kutatói patkányokkal végzett kísérletei azt demonstrálták, hogy stresszes anyák kölykei koraszülöttek lettek, s a stresszes nagyszülők unokáinak még akkor is rövidebb ideig tartott a vemhessége, ha az anyjukat nem érte stresszhatás. A családon belül traumás élmények lehetnek olyan erősek, hogy a család alapprogramjává válhatnak, ugyanis a családtagok tudat alatt újból és újból megismétlik a múltbéli szenvedés(eike)t.

Hellinger* meggyőződése, hogy az ilyen ismétlések mögött súlyos tudatalatti lojalitás mechanizmusa van jelen. Vagyis a tudatalatti magában hordozza a családi rendszer korábbi tagjának az érzéseit és tüneteit, de a viselkedésmintáit is, mintha ’sajátok’ lennének. Közös tudatalattiban újból átélődnek a felmenők emlékei, amelyeket sajátunknak tekintünk, illetve élünk meg. A tudatalattiba süllyesztett kimondatlan élmények és érzések rendszeresen feljönnek. Ezek kihatással vannak az egészségünkre, a kapcsolatainkra, a munkánkra és egyéb élethelyzetre is.

A rendszerváltás utáni évek társadalmi és politikai fordulatát a családtörténetek lenyomatai is őrzik. Megdöbbentő, hogy mennyi, gyökerekig hatoló, befejezetlen, tovább élő és a jelent is aktívan meghatározó múltbéli esemény van jelen traumatizált és átörökített változatban a 20. századi családtörténetekben. A lelki és idegi megviseltség mellett megfigyelhető a küzdőképesség, a véletlen sodrásának vállalása és a túlélés életstratégiája. A traumatikus élmények bebizonyították, hogy túl lehetett élni a sokféle megfosztást: hazától, családtól, otthontól, munkától, emberi jogoktól, szabadságtól, tulajdontól stb.

Azonban tudni kell, hogy családjaink történetének megoldatlan traumái beszivárognak az egymást követő generációk életébe, és keverednek az egyéni érzelmekkel, amelyek kihatással vannak a döntésekre. Ezek nem kérdőjeleződnek meg, hanem automatikusan végrehajtódnak. Ha nem kérdőjeleződnek meg „jó ez nekem?” – alapon, akkor meggátolhatják az életáramlást. Azzal, hogy nem beszélnek a nagyszülők, a szülők a múltról, vagy deformáltan adják elő, azt hiszik, hogy az elhallgatásukkal, változtatásaikkal immunizálják önmagukat és a következő generációt. Ezekkel a családban nemcsak a kommunikáció, hanem a szeretet áramlásának útját is elzárhatják.

 

* Bert Hellinger német pszichoterápiával foglalkozó katolikus misszionárius. Magyarországon 1995-ben tett először látogatást. A „családállítás” elnevezésű terápia az ő nevéhez kötődik.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó forrás: Fortepan, képszám: 120576