Létezik segítő szeretet, ami maroknyi reményt nyújthat akkor is, amikor szinte csak az marad és ez nagyon fontos, hogy jelen legyen, amíg lehet. Boccaccio mondja, hogy amint a boldogság határán ott leselkedik a bánat, úgy a szenvedés és gyötrelmek határán pedig ott várakozik az öröm és megkönnyebbülés. Hiszen mindenben van valamiféle rend (Wass Albert írta már emigrációban egyik híressé vált versében: „A világ fölött őrködik a Rend”).

Akármilyen nyomorult a világ, az egyéni boldogság mindig létezik. Ezt persze az életkor előrehaladtával nem könnyű megtalálni, sőt, tudatosan kell keresni. Sajnos az egyéni boldogság sosem tart sokáig, csak pillanatnyi állapot: mire ráeszmélünk, már el is illan. Salamon király gyűrűjén is az áll, hogy minden elmúlik...

A szeretet az egyetlen, ami leginkább megmarad, leginkább személyekhez kötve: szeretetmennyiség, amit érzünk és őrzünk. Még ha olykor nagyon nehéz szeretni, de tudni kell szeretni. Annyi a súrlódási felület ember és ember között, hogy óhatatlanul kapunk és adunk is sebeket. Schopenhauer sündisznó-hasonlata mindenkor érvényes marad: pár sün nagyon fázik egy téli éjjelen és összebújnak, azonban ahogy közelebb kerülnek egymáshoz egyre jobban szúrják egymást, emiatt próbálnak egymástól távolodni, de akkor ismét fázni kezdenek. – Így vagyunk mi emberek is, ha túl közel kerülünk egymáshoz, akkor könnyebb bántani, ha meg távol vagyunk, akkor meg sokszor nagyon rossz egyedül lenni.

Az életben azonban létezik olyan végső eltávolodás, akár egy közösen megélt élet után, ami „lefagyasztja” az érzékenyebb felet és szeretne kilépni abból az életéből, mert a megváltozott életkörülmények miatt a kapcsolat kötelékéből való kilépést már csak így tudja megoldani. A harag széttépheti az emberi kapcsolatokat, hiszen szavakkal is lehet „ölni”. A szónak hatalma van: tönkresilányíthat és felemelhet, megalázhat és megvigasztalhat.

Ártalmas és önsorsrontó érzés a sok idő alatt kialakuló és elmélyülő harag, amely egy idő után képes felváltani a szeretet érzését. A tartós és ádáz harag gyűlöletet szít, ami egészségkárosító és életveszélyes, mert eltorlaszolja a boldogságot is.

Szükséges időnként magunkban összesöpörnünk az esetleges gyűlölködő gondolatokat és a szemétbe kell dobnunk, amihez nyilván megújuló motivációra van szükségünk. Ki kell állni önmagunk védelmében, főleg, ha olyan típusok vagyunk, hogy többet hajtunk fejet, mintsem lázadoznánk.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész