Belépés Regisztráció

Útmutatások a jó életre - Az elkerülhetetlen öregedés méltósága


Igen sok kérdés vetődhet fel ezzel a témakörrel kapcsolatban. Olyanok például, mint hogy milyen érzés az öregedés… Hogyan gondolkozzunk az idő óhatatlan múlásáról? Lassabban kellene élni, óvatosabban, és minél teljesebben? Talán az egyik legfőbb dolgunk, hogy minden helyzetben és mindvégig megmaradhasson a méltóságunk, illetve azt hogyan biztosítsuk magunk és mások számára.

A fiatalság bolondság! – tartja a szólás, ami elég közhelyes ugyan, ám mégis igaz (mint a legtöbb közhely). Ha tehetnénk, biztosan a legtöbben szeretnének fiatalok maradni amíg lehetséges, s nem öregednének meg, sőt vígan bolondoznánk, amíg csak lehet… De a való életben ez másként valósul meg: a Teremtő ezt máshogy rendeli el, hiszen az időnk itt e földi létben egy idő után lejár. A génjeinkbe írt 'kódok' és 'életmintázatok' igen erősek (epigenetikai irányban is), de mind csak lehetséges változatok, ugyanis felelősek vagyunk azért, hogy miket erősítünk fel, illetve hangolunk át vagy építünk le magunkban.

Az átlagéletkor nagy mértékben kitolódott az orvostudomány és a technikai csúcsteljesítmények segítségével, fantasztikus fejlődésük következményeként. De a mennyiségi szempont – években mérve – önmagában nem elegendő, főleg, ha az nem párosul megfelelő szintű emberi minőséggel. Milyen nehéz egy hosszú életet végig élni, amely fizikai és lelki szenvedésekkel tömkelegével jár.

Az életkor előrehaladtával úgymond a küszöb előtt várakoznak, hogy fokozatos bebocsáttatást nyerhessenek életünkbe: a betegségek, a fájdalom és szenvedés, az elszivárgó életerő és fogyatkozó életkedv stb. Ezek sajnos az életünkben nem éppen vidám dolgok! Ráadásul bizonyos életkor fölött, amikor egy reggel fájdalommentesen indul, akkor az már egy jó napnak számít azon a héten.

Az öregkori létezés ezzel is járhat, de amíg létezünk, addig éreznünk kell az élet súlyát. És bizony van, akire nem kis súly lett rakva! Fiatalon mindezt kevéssé, vagy egyáltalán nem érzékeljük, azonban az ifjúság múlandó madárka: elég hamar elszáll. Vannak, akik természetes módon, de léteznek olyanok is szép számmal, akik nagyon nehezen élik meg, hogy a biogépezetük lassul és rozsdásodik.

A fiatalság elmúlása a „régen minden jobb volt” felkiáltással nosztalgiázásra ad okot. Pedig már sokszor a nosztalgia sem a régi – ami Simone Signoret könyvének volt a címe. Akad olyan gyarló ember, aki iriggyé válik egy fiatalabb kollégára, szomszédra, rokonra, s vitás helyzetben csak a fiatalsága miatt nem ad neki igazat.

Áhítozunk idősödve a régi testi adottságok, tetterősség, hamvas bőr iránt, sőt, megállapítjuk egy-egy fiatalkori fényképünkről, hogy milyen szépek voltunk – akkor… Pedig csak fiatalok voltunk és az ifjúság önmagában is bájos. Szívesebben emlékezünk arra az életkorunkra, amikor még a csontjainkat – főleg a gerincünket – nem rogyasztotta meg az élet terhe, és a lelkünket még nem törték össze az emberi csalódások, a végleges búcsúzások, a sorozatos emberi veszteségek elfogadásai. Amikor a szívünk még normál ritmusban diktálta az ütemet.

Hiába állítja a népi bölcsesség, hogy mindannyian ifjan érkezünk a földi világba és öregen távozunk belőle. Nem mindannyian kapjuk meg az öregkor megélésének a lehetőségét. Aki megszületik, az bizony minél tovább él, annál többet kell elszenvedni lelkileg, és fizikailag is, mert elkopik. Se egyszer az élet véget ér. A búcsúzás kimondhatatlanul nehéz dolog. József Attila írta a híres Kései sirató című versében: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.”

A kegyetlenül elfogyó idő nyomot hagy: hajunk ősz lesz (ha marad), bőrünk ráncos, izomzatunk elernyed... Bár a pomádé sok mindent elfedhet, a homlokzati renoválással még egy ideig viszonylag jól elboldogulhatunk a korunkkal vívott látszatharcban. Babits fordításában, Heine fogalmazta meg ezt gyönyörűen: „A hajad oly fekete, / a ruhád oly fehér: / az ifjúság ígérete / az élettel felér. / Ó, csal az ember élete! / Ki tudja, mi nem ér? / Ruhád is lesz még fekete, / hajad is lesz fehér…”. Mennyire találó ez a nyolc sor – magáról az életről.

A külsőségnél még nehezebb a belső öregedése. Példának okáért, aki szívbeteg, tudja, milyen az, s hiába mondják, hogy a szív nem fáj. Aki ezt mondja, az nem „szíves”. Kalmár Pál neves énekes száma volt még a háború előtt az a vidám dal, amelynek az első sora: „Szívbajok ellen, kisasszony, szedjen tangót”. Ezt énekeltem többször Anyukámnak, amikor egy-egy nagyobb rosszulléten túl volt, és várta, hogy ismét nevethessünk. És akkor tényleg nevettünk magunkon, magán a helyzeten, az öregségen. Ám tudtuk, hogy ez azért ez nem lesz egy vidám történetünk, csak azt játszottuk amíg lehetett, s lelkileg „tangóztunk” éveken át a bajokon keresztül, hogy ne legyen annyira szomorú az öregedése. Nem volt jövőt mutató víziónk, csak az elfogadás maradt, amiben az Isten-hitünk segített. mert a Mindenható szinte kikövezte az utolsó közös utunkat is. Mindig emlékezni fogok a kis vidámkodásainkra. Az utolsóra is, ami már a Hospiceban töltött egyetlen éjszaka estéjén volt, amelyért olyan hálás volt búcsúzásunkkor! És arra a derűre, ami végig kísérte nemcsak az életünket, hanem azt a helyzetet, amellyel együtt éltünk, és olyan gyorsan lezárult. Nem könnyű méltósággal megöregedni, de mindent meg kell tennünk érte!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: Pixabay