Tóth Eszter Zsófia történésznek és társadalomkutatónak eddig csak a történelmi témájú szakkönyveit ismerhettük. Műveiben a második világháború utáni magyarországi társadalomtörténet, azon belül a nőtörténet foglalkoztatja. A nők vállalt társadalmi és politikai szerepét kutatja, több munkájában az 1945 és 1989 közötti időszak „dolgozó nő” életmódtörténetével foglalkozik. Ezúttal az írónő egy másik arcát is megmutatta: a szépíróét. A szerző ebben az egyéni témavilágú kötetében megmaradt a kutatott korszakánál, ugyanis a családi történetek is a ’70-es és ’80-as évekből származnak.
Tóth Eszter Zsófia Apa-történetek című kötete kidolgozottságában és terjedelmében rövidebb és hosszabb írásokat tartalmaz, amelyeknek egy kötetben való megjelenését az olvasók szorgalmazták. A történetek korábban irodalmi folyóiratokban már napvilágot láttak, amint ezt megtudhatjuk a kötet hátoldali borítóján olvasható ajánlásból. Emellett itt az is kiderül, hogy a szerző apja két évtizede nincs közöttünk, ám „a történetek által olyan, mintha itt lenne újra és példájával segítene”.
Egy tipikusnak mondható Kádár-kori történet bontakozik ki az írások apró mozaikképeiből. Az apa faluról érkezett a fővárosba, majd minisztériumba került, az anyát pedig 1980-ban iskolaigazgatónak nevezték ki. A család a tanács által kiutalt lakásban élt, s boldogok voltak az apa korai haláig, amikor minden megváltozott.
A már húsz esztendeje tartó apa-nélküliség eredményezte ezeket a prózai írásokat, amelyek külső szemmel az apakomplexus egyfajta megnyilvánulásainak tetszhetnek. Azonban szeretetteljes vallomásokat is láthatunk az apáról, akit a már felnőtt gyermeke ugyanúgy szeret és közel érez magához. Önvallomásos jellege és a szerző őszinte hangvétele miatt – amellyel kitárulkozik az olvasók előtt – érezhetjük magunkhoz közelállónak. Sok szeretet került rögzítésre, amelyek a sorok között nagyon emberiek és őszinték, még ha olykor kissé didaktikusan hatnak is.
A kötet több írásában lehetett volna elvonatkoztatni – spirituálisan is – a kézzelfogható dolgoktól, magasabb lelki szintre emelni a történéseket, mert nem csak kézzelfogható témák kerültek felszínre. Olvasás közben úgy érzhetjük, hogy a történész-szerző „beleragadt” a hétköznapiság témavilágába (mondhatnánk: a materialitásába), de egy történész nemcsak tudatosan, hanem tudat alatt is ragaszkodik a történésekhez.
Tanulságosak a kötetben olvasható egyéni és családi történetek. Ezek kis korrajzok mindazon jelenségekről, amelyekkel gyerek- és ifjabb korunkban találkozhattunk a szocializmus idején, s amit megélt fiatalkorában a szerző is, s ahogyan leképezte a jelenben fia – vagyis a következő nemzedék – számára. Még akkor is így van ez, ha nem azonos módon és adottságokkal éltük át ezt a korszakot, s ma sem azonos szemszögből nézzük, ám hasznos volt olvasni Tóth Eszter Zsófia egyéni horizontjából megírt emlékezéseit.
Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész