A Columbus-szindróma kifejezéssel jómagam nem gerontológiai könyvekben találkoztam először, hanem az amerikai sajtót olvasva. A kifejezés arra utal, hogy egyesek olyasmiket gondolnak magukénak, és viselkednek ezekkel kapcsolatban tulajdonosként, birtokosként vagy éppen alapítóként, amihez semmi közük nincsen, vagy éppen másokkal osztozniuk kellene a közös javakon. Felmerülhet a kérdés: ez a „területhódító” viselkedés hogyan érinti az időseket?
A Columbus-szindrómáról, illetve a kifejezésről először 2013-14-ben amerikai újságcikkekben olvastam. Akkoriban nagy viták lángoltak fel arról, hogy egyes metropoliszok belső negyedeiben hatalmas számban jelentek meg gazdag emberek, akik felvásárolták az „őslakosok” ingatlanjait. Majd vagy beköltöztek, vagy felújítva méregdrágán kiadták azokat. Ez a „dzsentrifikációnak” is nevezhető folyamat teljesen átalakította az ottani szokásokat, s nem egyszer a régi lakókra rendőröket hívtak az újak, mert nem felelt meg nekik a zajosabb, főként utcán zajló, erősen közösségi életforma. Erre nyilatkozták aztán sokan az „őslakosok” közül, hogy ez olyan, mint amikor Columbus felfedezte Amerikát, s ő és utódai azt hitték, ez a terület az övék – pedig ott már éltek emberek. Így született meg a Columbus-szindróma kifejezés, talán éppen Spike Lee jóvoltából.
Akárhonnan is jön a szó, pontosan kifejezi azt a helyzetet, hogy egyesek olyasmiket gondolnak magukénak, és viselkednek ezekkel kapcsolatban tulajdonosként, birtokosként vagy éppen alapítóként, amihez semmi közük nincsen, vagy éppen másokkal osztozniuk kellene a közös javakon. Felmerülhet a kérdés: ez a „területhódító” viselkedés hogyan érinti az időseket?
A válasz nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk, ugyanis nagyon sokféle Columbus-szindróma lehetséges. Egyrészt gyakran fordul elő az idős emberrel, hogy környezetében rokonai, ismerősei úgy érzik, hogy ők jobb, gondosabb gazdái lehetnek a földjének, a kertjének, a lakásának, vagy bármilyen más tulajdonának, és egyszerűen elveszik azt az idős embertől. Különösen nehéz a helyzet akkor, ha az idős ember egyedül van, vagy éppen a saját közvetlen rokonai teszik ezt vele. Ezért nagyon fontos, hogy már fiatalabb korunkban tudatosan készüljünk ezekre a szituációkra, és ha megtörténik, világosan jelezzük a tulajdoni viszonyokat, súlyosabb esetben akár a hatóságok útján is.
Szintén előfordul az is, hogy az idősebb ember közelébe új lakók érkeznek, akár saját háza környékére, akár a szociális otthonban lévő szobája mellé. Ilyenkor nagyon fontos megérteniük az új lakóknak is, hogy a zavartalan együttélés kapcsán nemcsak írott, de íratlan szabályok is léteznek, s az alkalmazkodás magatartása nagyon fontos az újonnan érkezőktől is.
A Columbus-szindróma időskort érintő változatainak ismertetésekor itt nem érdemes megállni. Az idős ember ugyanis nemcsak áldozata lehet a Columbus-szindrómának, hanem gyakorlója is – ezt nevezhetjük aktív Columbus-szindrómának. Előfordul, hogy egy-egy idősebbekből álló baráti körben, nyugdíjasklubban, tanulókörben valaki annyira dominánssá válik, annyira eluralja a többiektől a levegőt is, hogy az emberek egyszer csak azt érzik, ez a dolog már nem róluk szól, és a szűkebb rajongótábor tagjain kívül a többiek már nem szívesen találkoznak a csoporttal. Ez ugyanúgy Columbus-szindróma, mint az, amikor az idős embertől elveszik a javait. Sőt: bizonyos értelemben itt ugyanaz a helyzet, csak annyi a különbség, hogy nem egy fiatalabb ember, hanem egy idős az „elkövető”, általában ugyanúgy idősekkel szemben.
Megtörténhet az is, hogy egy cégben, vállalkozásban, vagy bármilyen munkahelyen az idősebb dolgozó azt gondolja, hogy ő sokkal jobban, hatékonyabban tudná főnökei munkáját végezni, s mindenféle utasítás és engedély nélkül el is kezdi azt csinálni. Jó esetben arra gondolva, hogy majd úgyis látni fogják ezt a többiek, és neki adnak igazat. Ennek aztán ritkán van jó vége…
Szintén Columbus-szindrómáról van szó akkor is, ha a gyerekek vagy az unokák kertjében, házában, lakásában, az idős rokon elkezd „rendezkedni”, mondván, hogy ott jobb helye van a széknek, a tévéállványnak, a mosogatógépnek. Annak ellenére, hogy könnyen elképzelhető: igaza lehet, mégis elmondható, hogyy az idősebb, tapasztaltabb embernek rá kell bíznia az életük szervezését azokra, akik ott élnek, akik a maguk örömére és boldogságára építik fel legszűkebb környezetüket. Ezekben az esetekben az „akkor mondj véleményt, ha téged is megkérdeznek”-igazsága rendkívül fontos bölcsesség, érdemes hozzá tartani magunkat.
Bármennyire is meglepő, ha a környezetünkben egy-egy cezaromániásan irányító vagy irányítani akaró, avagy éppen teljesen tudattalanul „területfoglaló” idősebb emberrel találkozunk, ez valójában rengeteg valódi probléma, esetleg betegség tünete lehet, s nem pusztán arról van szó, hogy valakinek éppen rossz vagy rosszá vált a viselkedése. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ha egy idősebb ember sohasem volt „területfoglaló”, most viszont reflektálatlanul azzá vált, éppen egy súlyos, az agyi működést is jelentősen befolyásoló cukorbetegség, egy kisebb stroke, vagy még inkább egy kezdődő demencia tüneteit produkálja. Ennek során az atrófia lassan elszínezi a személy realitásérzékét és az etikai horizontok pontos átlátását.
A Columbus-szindórma mögött meghúzódhat számos súlyos lelki betegség (pl. paranoia) kezdőtünete is, amelyet a környezet józan, de számára negatívan ható reakciói csak felerősíthetnek. Mindezek okán az aktív Columbus-szindrómás számára nagyon fontos világosan kijelölni a magánélet és a magántulajdon, illetve az ő kompetenciájának a határait. Ha egy ilyen világos határkijelölés után továbbra is zavar mutatkozik, akkor mindenképpen fontos szakorvoshoz fordulni, vagy segíteni őt abban, hogy szakorvoshoz forduljon.
Sem a passzív belenyugvás mások Columbus-szindrómájába, sem a saját „területfoglaló” jellemváltozásunk figyelembe nem vétele nem helyes megoldás, mert egy nagyobb baj is lehet a háttérben, amelynek megfelelő kezelése nem feltétlenül várathat magára. Figyeljünk ezért magunkban és a környezetünkben is a „területfoglaló” jelekre, és segítsünk azoknak, akiknél ezt komoly problémának látjuk!
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője