Katherine May író és sztárújságíró az angliai Whitstable-ban él. Az Út a télbe című könyve idén jelent meg magyar nyelven. Az író szerint az élet néha „szünetel”, vagyis megáll. Hogy ezt a kijelentést jobban megértsük, a kötet alcíme körvonalazza az írónő témavilágának a mondanivalóját: A pihenés és visszavonulás ereje válságos időkben.  

Mi idézheti elő a „telelést”?  Például egy szeretett hozzátartozónk halála, egy fontos emberi kapcsolat lezárulta, egy súlyos betegség vagy egy nagyon negatív élethelyzet, ami mind-mind megváltoztatja az életet. A kötetben a szerző személyes beszámolói is helyet kapnak, amelyek irodalmi, mitológiai és a természetből vett példákkal átszőve engednek bepillantást abba, ahogyan az élettől való visszavonulás zajlik.  

Azt a kérdést járja körül, mekkora átalakító erővel rendelkezik, illetve milyen energiákat szabadít fel a visszavonultság: ami az idegek pihentetését jelenti. A szomorúság aktív elfogadását mutatja be a szerző, azt a tápláló energiát, amit leginkább a visszavonultságban lehet megtalálni, azt a békét és örömet, ami a tél csendes szépségében mutatkozik meg. May azt illusztrálja az összegyűjtött példáin keresztül, hogy el kell tudnunk fogadni az élet nem egyenes vonalvezetését. Útmutatót kaphatunk a könyvből ahhoz, hogyan lehet átalakítani a magányos időszak nehézségeit az új évszak megérkezése előtt.

A boldogságot az írónő a legfőbb „tudománynak” tartja, amit valaha megtanulhatunk. Ennek az elsajátítása az az életfaladat, amellyel másoknak is „adni” tudunk. May azt írja: „A boldogság a mi lehetőségünk; az olyan elme terméke, amely a szükségletei szerint gondolkodik, amelynek ehhez mindene megvan” – ezt még azzal is kiegészíti: „és amelyet nem nyom el az erőszakosság és a megaláztatás szörnyű terhe”. Ez az utóbbi idézetrészlet alapvetésnek számít, mert egy másik személy által jelenlévő folyamatos erőszakosság és megalázottság érzése képtelenné teszi magát a telelést és bekövetkezi például az egy több évtizedes házasságban is (akár a pandémia összezárt időszakában), hogy az egyik fél feladja: „én nem tudok sehova elvonulni magammal!” – és ez visszafordíthatatlan tragédiához is vezethet…

May azt fogalmazza meg könyve egyik fő fejezetében, hogy ha a boldogság egy képesség, akkor a szomorúság is az. És ezt nevezi „telelésnek”, vagyis a szomorúság aktív elfogadását. Ez talán első olvasatra itt – egy rövid recenzió keretein belül, kifejtetlenül – furcsán hat, de ez a média által manipulált korunkban még jelentősebb dolog, amikor minden reklám és hurráoptimista álpszichológiai könyv kizárólag a pozitív gondolkodással foglalkozik, hogy szinte szégyen (a tehetetlenségé és gyengeségé) nem vidámnak és pozitívnak lenni. Az írónő a könyvében azt fogalmazza meg: „Az a gyakorlat, hogy hagyjuk úgy érezni magunkat, ahogy épp akkor szükséges. A bátorság, hogy végig nézünk legrémesebb élettapasztalatainkon, és megfogadjuk, hogy tőlünk telhetően próbáljuk a szerzett sebeket begyógyítani.” És a telelés az intuíció pillanata, a belső szemlélődésé. A teleléshez az is hozzá tartozik, hogy amikor véget ér, akkor bölcsen tovább kell adnunk másoknak is ennek a tudását, akiknek szüksége van rá. És cserébe meg is kell hallgatnunk azokat, akik még nem telelhettek. Mert mindig rohannak, kifogásokat keresnek, nem figyelnek magukra, a belső hangjukra stb. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ez egy kölcsönös megajándékozás, amitől mindenki „csak” kaphat és gyarapodhat. Van ilyen és ez ennyire egyszerű! – de valójában ez nem egy könnyedén átadható ismeret...

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész