Belépés Regisztráció

Öröm az olvasás - Önnön tulajdonképpeniségünkről


Nemrég jelent meg Viktor E. Frankl (1905-1997) osztrák neurológus és pszichiáter Az élet értelméről című kis kötete, amelyhez tanítványa, Edith Eva Eger írt ajánlást: „Viktor Frankl arra tanít, hogy az életben minden lehetőség”.

Ebben az érdekes könyvben Frankl 1946-ban tartott három előadásának az anyaga került egybe: az értelemről, az értékről és a méltóságról. Manapság is fontos lehet ezeket a fogalmakat újra tisztáznunk, amikor eredeti jelentésük már-már kezd elhalványodni. A szerző többször hivatkozik Kantra, aki azt fogalmazta meg, hogy minden dolognak értéke van, az embereknek azonban méltósága – az ember nem lehet egy cél elérését szolgáló „eszköz”.

A bécsi pszichiáter az előadásaiban az önmagunkkal való találkozás lehetőségét nyújtja. Egyik felismerése, hogy a lelki önfeladás fizikai hanyatláshoz vezet, ugyanis a test azonnal jelzéseket ad, ám ha ezeket nem érzékeljük (nem akarjuk észrevenni), akkor megbetegíthet.

Akinek gyengül, majd elfogy a belső lelkileg ereje, mert nagy mennyiségű energiát von el valami vagy valaki, az fizikailag is egyre jobban legyengül. Frankl egyik kötetben szereplő fontos megállapítása: „életünk értelme nem kevéssé abban rejlik, ahogyan a kívülről ránk mért sorshoz viszonyulunk”. Ehhez szükséges, hogy az élet értelmébe vetett hitünk kikezdhetetlen legyen.

A koncentrációs tábort megjárt Frankl megállapítja, hogy „minden élőre halál vár”, de nem mindegy, hogy éppen egy életfázisban belefáradva meg tudjuk-e látni az élet értelmét. Rabindranáth Tagore indiai költő gyönyörűen fejezi ki, hogy az élet kötelesség, vagyis egyetlen és megismerhetetlen nagy elkötelezettség: „Aludtam, és azt álmodtam: az élt öröm. / Felébredtem, és az láttam: az élet kötelesség. / Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”

Természetesen nem az a fontos, hogy épp hol tart az ember az életben (pl.: siker, pozíció, vagyoni helyzet), hanem az, hogyan tölti be a helyet, hogyan hat a saját helyén, közegében. Nem az egyén hatalma fontos, hanem hogy kitölti-e a rábízott (kapott) életteret, illetve beteljesíti-e az életét a saját életfeladatain belül.

Frankl tudatosítja a könyvében, hogy nemcsak tevékenységünk révén biztosíthatunk az életnek „értelmet”, hanem szeretve és végül szenvedve is – példamutatással. Azzal, ahogyan a korlátainkat is magunkra vesszük, amit a sorsunk adott, vagyis a hozzáállunkkal teremtünk értéket. A nehézségekkel szembeni beállítódásunkban mutatkozik meg, hogy értelmesen teljesítjük-e be az életünket.

Goethe vallotta, hogy „nincs olyan helyzet, ami ne lenne nemesíthető vagy cselekvéssel, vagy azzal, ahogyan elviseljük”. Ezzel is gyarapodunk, mivel a sorsunk predestinálva az életünkhöz tartozik, ezáltal a szenvedésünk is, tehát ha az életünknek van, akkor a szenvedésünknek is van értelme. A szenvedéshez pedig nemcsak a lelki problémák, hanem a betegség is hozzátartozik.

Mindenünk – még a szenvedés is! – megismerhetetlen, amivel életünket kitöltjük. és amit kisugárzunk magunkból a világba, azok a „hullámok”, amelyek létezésünk részei, mert belőlünk indulnak ki, megmaradnak utánunk, ha létünk „végleg lemerül”. Nagy László írta 1957-ben versében: „Létem, ha végleg lemerült / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra?”

A szerző a munkája összegző részében a szeretet lényegét úgy foglalja össze, hogy egy másik ember bennünket, a szeretett lényt az egyediségünkben és egyszeriségünkben – megismételhetetlenségünkben – látja meg. És ennek az egyediségnek a megléte és egyéni értékelése a pótolhatatlanságban rejlik.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész