Nemrég egy különleges könyv látott napvilágot a L’Harmattan Kiadó gondozásában: A gyermekvonatok – Élő híd Magyarország, Hollandia és Belgium között az első világháború után címmel. Ismerhettük ugyan, de már fizikai valójukban nincsenek jelen annak a nemzedéknek a tagjai, akik részesei lehettek az első világháború után a Vöröskereszt, illetve több nemzetközi és egyházi szervezet által irányított akciónak. A „gyermekvonat” néven ismertté vált program több ezer magyar gyereknek a sorsát változtatta meg.
Ma már elképzelhetetlen az a helyzet, ami az első világháború után előállt, ugyanis a vesztes háború nemcsak politikai válságot, hanem jelentős gazdasági és szociális nyomorúságot is eredményezett. A háború okozta hatalmas kiadás nélkülözést hozott, rengeteg hadiárva és özvegy lett, tömegében érkeztek haza a frontról a hadirokkantak – csökkent munkaképességű vagy munkaképtelen – férfiak. Ezt a nehéz helyzetet igyekezett megoldani vagy inkább könnyíteni a „gyermekvonat” néven ismertté vált program, amely a nemzetközi humanitárius szerveződések összefogásának eredményeként valósulhatott meg. A segítő akcióban külföldi családokhoz juthattak el a rászoruló (árván maradt) gyerekek, akiket több hónapra vagy évre befogadtak, hogy megerősödjenek és a megpróbáltatásaikat egy idegen környezetben kiheverhessék.
Nemcsak az első világháborús veszteségeken volt már túl az ország, hanem a véres tanácsköztársaságon és a tragikus trianoni döntésen is, amikor 1920. február 8-án kigördült a Keleti Pályaudvarról az első gyermekvonat. Tíz esztendő alatt – amíg közlekedtek ezek a „gyermekvonatok” – mintegy hatvanezer magyar gyerek utazott és élt több hónapig Hollandiában, Belgiumban, Svájcban, Svédországban és Angliában.
Én magam még két úgymond „gyermekvonatos” idős embert ismerhettem, akik Hollandiában voltak. Az egyik az apai nagyanyám volt, aki azt mesélte, hogy a szervezők figyelme mindenre kiterjedt. Még arra is, hogy a gyerekek ugyanolyan vagy legalábbis hasonló társadalmi helyzetű családokhoz kerüljenek, mint amilyenben éltek: például nagyanyám apja főszolgabíró volt, ezért ő hatévesen egy hollandiai kisváros polgármesteréhez került, akinek egy hasonló korú kislánya volt. Két évig maradtak a bátyjával a családnál, mert olyan testvéri szeretet és barátság alakult ki a két család között.
Ez a nemzetközi program az Országos Gyermekvédő Liga segítségével működött, amelynek segítségével 28563 magyar gyermek utazhatott Hollandiába és 21542 pedig Belgiumba. A gyermekek 80 %-át ez a két ország fogadta. Ekkor Magyarország, Hollandia és Belgium között komoly politikai, kulturális és gazdasági kapcsolatok működtek. A témával már korábban többen foglalkoztak, ám ez a könyv az első olyan jelentős tanulmánygyűjtemény, amely több szemszögből is bemutatja az adott kort és a gyermekvonat programot.
A szép kiadványért a L’Harmattan Kiadót illeti a dicsőség, illetve azokat a kutatókat, akiknek a nagyon érdekes fényképdokumentáció köszönhető. Három szerző és szerkesztő nevét kell megjegyeznünk, akiknek a munkáját dicséri ez a különleges leletmentés és dokumentálás: Maartin J. Aalders holland református lelkész és teológus, aki a magyar és holland protestánsok kapcsolatait kutatja a két világháború közötti időszakban; Pusztai Gábor néderlandista irodalomtörténész, tanszékvezető a Debreceni Egyetemen; Réthelyi Orsolya szintén néderlandista és történész, tanszékvezető az ELTÉ-n. Hasznos olvasást kívánok a kötethez azoknak, akiknek felkeltette a téma leírása az érdeklődését!
Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész