Szinte kihalófélben van a kávéházi cigányzene. Sőt, lehet, hogy már nem is „szinte”, hanem teljesen… Azt mondják sokan (üzletvezetők és tulajdonosok), hogy a mai korunkban és ízlésvilágunkban nincs helye. Pedig nemrég - még a pandémia előtt közvetlenül - egy fantasztikus zenész trióval találkoztam az Astoria kávézójában. Talán az utolsó patinás pesti helyre, ahol akkor még jelen volt a kávéházi cigányzene. (De miután igazi túlélőnek számít, remélem egyszer majd feltámad!)
Nyerges Erika pedagógus és művelődéstörténész hézagpótló könyvet tett le az asztalra, amely „Húzd rá cigány, te örök, te áldott…” főcímmel és A kávéházi cigányzene története alcímmel jelent meg. A szerző több mint egy évtizede foglalkozik a cigányzenével, 2015-ben pedig a Rajkó zenekar támogatásával jelent meg a kötet előzménye, egy művelődéstörténeti tanulmány: A kávéházi cigányzene kialakulása és hatása a magyar polgári kultúrára címmel. A szerző teljes joggal és megalapozottsággal azt vallja: „Ennek a műfajnak történetisége, legendája van. Belőle nőtt ki a mai cigányzenei élet krémje. Kutatni kell, írni kell róla. Egyszer a magyar közönségnek is meg kell köszönnie, hogy volt és reméljük lesz is.”
A 280 oldalas kötet két nagy fejezetben tárgyalja a cigányság és a cigánymuzsika történetét. Az első nagy történetfeldolgozás a középkortól 1900-ig tart, a második a századfordulótól 1941-ig mutatja be a cigányzene alakulását, amely magában foglalja a dualizmus kori nótaszerzéstől kezdve a kávéházi zene világának bemutatását is. A kötetet komoly képanyag gazdagítja, amely tovább emeli a munka színvonalát. A több mint két évszázados magyar „kávéházi cigányzene” nagy túlélő, bár társadalomformáló szerepéről és polgárosodást elősegítő hatásáról mára kevesen tudnak – ebben segít a szerző kötete.
Bevallom nagyon megörültem a kötetnek, amikor nemrég egy könyvesbolti polcon fölfedeztem. Hazaérve jószerével letenni sem tudtam oly érdekes és figyelemreméltó feldolgozás, amelyre már nagy szükségünk volt. Nemcsak mint kávéházi ember, hanem mint cigányzene iránt vonzódó olvasó is örömmel és lelkesen vettem kézbe ezt a művelődéstörténeti könyvet. Már az is szimpatikus volt, hogy Gárdonyi Gézától származik a kötet mottója, amelyet nem állhatom meg, hogy ne idézzem:
„Égessenek meg engem, de kimondom, hogy a világ minden operájánál többre becsülöm a Rákóczinkat, Biharinkat… Még többre becsülöm a régi szép magyar nótáknak százait, amiket ma már az idegenségbe hajló új nemzedékünk nem is ismer – s a világ minden nagy tökéletességű hangszere közül csak az egyszerű cimbalom az én kedves hangszerem. Míg a magyar nóta hangzik ezen a földgolyón, a cimbalom fogja azt mindig kísérni, s ha valaha elpusztulnánk a föld színéről, az angyalok lejönnek a mennyek országából, és az utolsó cimbalmot fölviszik oda magukkal, hogy a földön oly bús magyar népet vele megvidámítsák.”
Ehhez kiegészítésül meg kell jegyeznünk, hogy nem egy Dankó-nóta szövegét Gárdonyi írta. Fia, Gárdonyi József pedig Dankó Pistáról írt életregényt, amely 1929-ben jelent meg.
Nyerges Erika könyvét John Lukács Budapest, 1900 és Erki Edit Kávéházsirató című könyvek mellé fogom helyezni. Ugyanoda, ahol Csemer Géza (1944-2012) író és rendező nemcsak Dankó Pistáról írt könyvét, hanem a zenész cigányokról írt munkáit tartom. Most már a Habiszti – cigányok élete és étele, Eltörött a hegedűm, Rajkó, Digesztor mellett Nyerges Erika könyvét is jó szívvel számontarthatjuk.
Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész