A magyar irodalomszeretők nemrég ünnepelhették Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulóját: tisztelettel és szeretettel emlékezhettek a költőnő életútjára és költészetére.
Nemes Nagy Ágnes egyik legkedvesebb és legfontosabb szava a „tanulás” volt, például a Tanulni kell című versében: „Tanulni kell. A téli fákat…” (Nemes Nagy költészetének egyik alapmetaforája a fa; az élet jelképeként végigkíséri költészetét.) Tanuláson azonban nem a külső ismeretek gyarapítását értette, hanem a szellemi és lelki elmélyedést, önkorlátozással elért összpontosítást, a figyelem és a belső fegyelem fejlesztését. Ifjúsági és gyerekverseivel is a tanulás becsületét közvetíti. Nemes Nagy Ágnes meggyőződése volt, hogy hiteles élet nélkül hiteles művészet sem lehetséges. Nem a magánélet csip-csup esetlegességeiről van szó, hanem az élet és a mű közötti azonosságról az ethosz síkján. Mondhatnánk úgy is: a nagy művész törekszik arra, hogy halhatatlansága ne gúnyolhassa ki halandóságát.
Nemes Nagy Ágnes első verseskötete 1946-ban jelent meg, Kettős világban címmel, amikor még 24 esztendős, fiatal költő volt. Lírája, költői és emberi magatartása egységes maradt: erkölcse, világlátása, életszemlélete alig változott. Ebben a megközelítésben is értelmezhető az első kötetcím, amelyet egész életműve fölé oda lehetne írni, hogy kettős világban zajlott, vagyis két világ között kényszerült élni. Egyrészt amit a diktatúra politikailag teremtett, és egy homlokegyenest másik univerzumban, amelyet a bensője diktált. Nem véletlen, hogy a Mesterségem című versében például ezt írja: „Mesterségem, te gyönyörű, / ki elhiteted: fontos élnem. / Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben…”
Nemes Nagy Ágnes költészete irodalmunk úgynevezett tárgyias vonulatába tartozik. Nem a Vörösmarty-, Petőfi-, Ady-vonulatba, hanem Aranyéba és Babitséba. Ez annyit jelent, hogy a tárgyias költő közvetve, külső tárgyak által, valóságos vagy más művektől kölcsönzött személyeken keresztül szólal meg, szemben az alanyi költő közvetlen vallomásosságával. Erre egy szép, de fájdalmas példa, az élettől búcsúzó, már súlyos beteg, lassan haldokló ember A visszajáró című versében: „Ez volt az asztal. Lapja, lába. / Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. / Pohár is volt mellette. Itt van. / Ez volt a víz. És ebből ittam.” Polcz Alaine is észrevette a visszaemlékezésében a jelenséget: „Különös meglepetések is értek. Beléptem a szobába, halála után, és azt láttam, ami az egyik több évtizeddel korábban írt versében benne van […] Belépek, és az ágya mellett ott az asztal, a drót, a lámpa. A pohár, a víz – semmi más. Meghökkentem, majdnem kihátráltam.” – Valójában nincs jelentős különbség a kétféle költői megközelítésmód között, mert a tárgyias költő az alanyiság érdekében rejtőzik el: szemérmesen visszahúzódik, hogy még inkább háttérben maradhasson. A költőnő kései lírájában ez még jobban megfigyelhető.
Nemes Nagy Ágnes fegyelmezett tartása mögött félelmek is lapultak; ahhoz a nemzedékhez tartozott, akiknek ifjúságát keresztülvágta a háború borzalma, húszas évei az „újjáépítéssel” teltek, és mire harminc lett, 1952-ben javában tombolt a Rákosi-féle személyi kultusz és diktatúra. Ez a kilátástalanság és egzisztenciális bizonytalanság határozta meg alkotói és emberi létét. Így múlt el az ifjúsága, s mint író, igyekezett a kilátástalan körülmények ellenére is teljes mértékig az alkotásnak élni. Ha az életművére tekintünk most, születése 100. évfordulóján, megállapíthatjuk, hogy emberileg is betöltötte alkotói küldetését.
Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész