Belépés Regisztráció

Ne féljünk az időskori magánytól! – János története


Nagyon sokan szinte rettegnek az időskori magánytól, mert úgy gondolják, ha egyedül maradnak, senki nem fog velük törődni, és egyedül fognak unatkozni, miközben egyre betegebbek lesznek. 

2012-ben szenior tanítványaimat megkértem, hogy írják le nekem életük rövid történetét, s volt olyan is, aki az írás helyett mikrofonba mondta szavait. Az alább olvasható történet egy ilyen mikrofonos önvallomás, amelyet csak kisebb pontokon javítottam, stilizáltam, a lényege változatlan. Főszereplője, János, sajnos a COVID idején elhunyt, története közlésével szeretnék neki emléket is állítani. A történet igazolja, hogy az ember egyedül is lehet boldog, élhet kiegyensúlyozott, harmonikus életet.

János története 

Tanár úr, ugye maradhatunk a tegezésnél? Köszönöm. Nos, ha közzéteszed a velem készült beszélgetést, előre mondom, hogy akkor még többen fognak utálni, ebben biztos vagyok. Megint lesznek, akik azt mondják, vén, önző fráter vagyok, akit saját magán kívül senki nem érdekel. Én ezen már csak jót nevetek, és arra a két-három évre (ha optimista vagyok: ötre) már nem tántorít el semmi attól, ahogy egész életemben éltem eddig: szeretek szabadnak lenni. Ezt pedig ebben az országban kevesen tudják elviselni, rengetegen utálnak.

Kőbányán nőttem fel, az egyik munkástelepen. Apám és anyám egész gyermekkoromat végigveszekedte, állandóan repültek a poharak, a tányérok, és a sok-sok pofon, hol apám verte anyámat, hol anyám apámat, mert részeg volt. Jó szót keveset hallottunk, bár minket sohasem bántottak. Tízen voltunk testvérek, ebből nyolc a sörgyárba került már 12-13 évesen, egy testvérem meghalt, én pedig végigjártam az összes iskolát, amit lehetett - szerencsére a helyi pap sokat segített. Egy célom volt: kikerülni innen, s önállóan, szabadon élni. Ezért lettem közgazdász - már diploma előtt három évvel dolgoztam egy cégnél, s onnantól, 1989-ig egyhuzamban dolgoztam valahol, nem egyszer három, négy helyen egyszerre. Egy célom volt: olyan anyagi helyzetet teremteni, amivel bármit megvehetek, amit szeretnék - egy életre elég volt a nélkülözésből életem első 25 évében. A legjobb évek a rendszerváltás előttiek voltak, kijártunk Bécsbe, hoztuk haza a számítógépeket, videókat, videókazettákat, és mindent, amit el lehetett adni, annyit kerestem, hogy vettem egy házat Pismányon, most is itt élek, teljesen egyedül, nem kívánom senkinek a közelségét, nem hiányzik senki nekem - a nagyobbik lányom hegyi remetének hív, lehet, hogy igaza van.

Hogy nem beszélek a gyerekekről? Ezen ne lepődj meg, tanár úr, mivel eléggé felszínes a kapcsolatunk, tudok róluk, de nem keressük egymást feleslegesen. Két házasságom volt, az első feleségemtől elváltam két gyerek után, mivel a pénzem szerette, de engem nem tisztelt, és állandóan gúnyolódott velem, a másodiktól azért, mert a pénzem sem szerette és engem sem tisztelt. Én olyan vagyok, hogy ha azt látom, hogy csak egy részem kell, azonnal lesz egy szeretőm, barátnőm, kapcsolatom, és megyek tovább. Egy nagyon okos tolmács barátnőm egyszer azt mondta: János, az ember eleve poligám, lehet, hogy igaza van, de én magamat inkább magányos farkasnak mondanám, ha olvastad a regényt, akkor pusztai farkasnak. Szóval tudok a gyerekekről, de 1989 óta egyedül élek, és ha kérnek, csak akkor megyek hozzájuk. Négy gyerekem van, és hét unokám.

1989-et említettem, az én életem akkor fordult a végső fázisba. Akkor lettem 53 éves, s akkor kezdtem látni a munkatársaimon, hogy furcsán néznek rám, s figyelik, hogy hogyan tolhatnak kijjebb. Én ezt nem vártam meg, említettem, hogy volt elég pénzem, azóta pihenek, pontosabban pihenek és forgatom a pénzt. Persze ez a pihenés nagyon tudatos, minden percem megtervezem: reggel felkelek, megnézem a részvényárfolyamokat, elolvasom a napi sajtót, kicsit teszek-veszek a kertben, elmegyek vásárolni, skype-olok az ismerősökkel, majd készítek valami könnyű ebédet. Imádok főzni. Kora délután alszom egyet, majd délután élem a társasági életet, barátokkal, osztálytársakkal, néha a gyerekekkel vagy az unokákkal, majd beülök a Citroenbe, és hazajövök a Pismányra. Szerencsére jól tudok aludni, így 10-11-kor már altató nélkül is alszom.

Igen, jól érted, nem vágyom kapcsolatra, nem szeretném megosztani az életem senkivel sem: volt egy-két kísérletem, de amikor például a második héten a nő már feladatokat adott, s kiderült, hogy anyagilag is segíteni kellene a gyerekeit, azonnal elküldtem. Tudom, kegyetlen vagyok, de ez a helyzet – nem hagyom, hogy bárki is rám telepedjen, legyen parancsnok otthon, a saját homokozójában, ne itt, nálam. Én itt mindent magam teremtettem meg, itt én vagyok a ház ura. És hidd el tanár úr, nekem is van szívem. Ha télen mínusz tíz fok alá megy éjjel a hőmérséklet, végigjárom a szentendrei és az óbudai utcákon alvó hajléktalanokat, és forró teát és kenyeret viszek nekik, van, hogy minden nap. Ha látok a tévében egy tragikus sorsot, és ott a számlaszám, szoktam utalni is. Nekem is van szívem, de van szabadságom is, és ebből nem engedek – én döntök magamról, senki más. Ha pedig segítségre lesz szükségem, meg fogom fizetni, mert előre gondoskodtam arról, hogy legyen erre is eltett pénzem.

Mit várok az élettől? Minél később szeretnék lebetegedni, és ezért sokat is teszek. Sohasem dohányoztam és nem ittam – azt is mondhatom, hogy azért van pénzem, mert nem ittam és nem füstöltem el. Jó az erőnlétem, nincsenek cukorproblémáim, tudatosan táplálkozom, ha nyaralok, és van a környéken uszoda, elmegyek és leúszok 7-8 hosszt is, egyhuzamban. Öt éve még a Balatont is átúsztam egyszer, a versenyen. Elsősorban azért jöttem a Zsigmond Király Főiskolára is, a nyugdíjas akadémiára, mert reménykedtem, hogy lesz időstorna. Ez ugyan még nincsen (bár örömmel hallom, hogy ősztől talán elindul), de valahogy mégis itt ragadtam, tetszik a hangulat, és nagyon sok nagyon okos és művelt osztálytársam is van. Egy páran össze is járunk, az iskolán kívül is, teljesen kötetlenül, nem szervezünk klubot, tanulókört, semmit, csak vagyunk. Engem leginkább a számítástechnika érdekel, megható, hogy Lévai tanár úr milyen kedvesen beszél a hallgatókkal, bár nekem kicsit lassú a tempó, így minden óra után utána olvasok az interneten. A te órádon is voltam néhányszor, szemrevaló asszonyok-lányok vannak ott, de a művészettörténet nem az én világom, az elvont képeket nem is szeretem, én realista vagyok. A költők közül egyedül József Attilát szeretem:

„Nem dörgölőzik sült lapocka számhoz, szívemhez kisgyerek, ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret" - mennyire igaza van.

Csak azért álltam kötélnek, hogy leírd, amit mondok, mert tudom, hogy a sok irigy ember között akad majd egy pár, aki tanul a példámból, vagy ha más korombeli, akkor megpróbálja így nevelni az unokáit. Szabaddá válni, szabadnak lenni, és tenni azért, hogy ez így is maradjon. Inkább egyedül, de szabadon - nekem ez a mottóm. Remélem, nem beszéltem túlságosan gyorsan, mindent le tudtál írni. Ja, és ne tegyél hozzá semmit kérlek, ez nem irodalom, ez a valóság, amit elmondtam.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató

2021. 10. 30.