2009 óta tartok az ország különféle pontjain előadásokat az időskori szexualitásról, s mivel nem vagyok szexuálpszichológus, szövegemben és a hozzá kapcsolódó bemutatókban elsősorban a társadalomtudományi kutatásokra és a témát bemutató műalkotásokra fókuszálok. Bemutatom azt, hogy előbb a modern, majd a hatvanas évek közepétől a posztmodern ember számára az egészségesebb élettel összefüggésben egyre jobban kitolódik a szexuális aktivitás lehetőségének a határa, s ezt a kutatások a világ minden részéről egyértelműen igazolják. Ezzel együtt beszélek szép filmekről, a német Kilencedik mennyországról vagy a magyarok készítette Szerelempatakról, amelyek bemutatják a témát, hiteles és pontos formában.

Ebben az írásomban azonban máshonnan közelítek: két mítoszról kívánok beszélni, amelyek akadályozhatják az időskori szexualitás megélését vagy kiteljesedését, vagy éppen azt, hogy valaki gond nélkül forduljon el ettől a témától, mert számára már nem tartogat érdekességet, fontosságot. Az egyik mítosz a régebbi, az előítélet mítosza. Az idős ember már ne okozzon örömet a társának, de a saját testének sem, olvasson, kötögessen, nézzen tévét vagy internetezzen – mondja ez a mítosz. Az időskori szexualitás tehát egy sajátos aberrációnak látszik, ebből a nézőpontból.

Ezzel a megközelítéssel rendkívül sokszor lehet találkozni, még társadalomtudományi kutatásokban is, ahol a témáról elfelejtik megkérdezni az idősebbeket, gondolván, hogy ők már nem érintettek, ők már nem gyakorolják a testi szerelmet, és jobb is, ha nem teszik. De a társadalom széles rétegei ma is saját magukra tekintve is gusztustalannak és elfogadhatatlannak tartják azt, ha arról gondolkodnak, hogy idős emberek testileg is szerethetik egymást, s az undor még csak fokozódik, ha ezzel kapcsolatban látnak egy filmet vagy esetleg személyes élményt élnek át. Holott egymást szeretni, akár a halálig teljesen természetes dolog.

A másik mítosz pedig a kötelezőség mítosza: mindenképpen aktívnak, sikeresnek és még inkább fiatalosnak kell maradnia az embernek, akár az élet utolsó percéig, s ebben elvárásként jelenik meg a szexuális aktivitás megőrzése is. Ez a posztmodern mítosz arra veszi rá az embereket, hogy testüket megerőltetve edzenek, botox-kezelésekre menjenek, s szedjék akár a potencianövelőket is, akkor is, ha már nincs különösebb kedvük és vágyuk a szexualitáshoz. Az idősödő testet ez a mítosz a másikhoz hasonlóan szintén gusztustalannak, de egyben legyőzendő, kijavítandó feladatnak tekinti, holott minden kornak megvan a maga szépsége.

Azt hiszem, hogy egyik füstparipára sem szabad felülnünk. Az az ember is lehet boldog, aki 50, 60 vagy 70 év után teljesen felhagy az aktív szexualitással, és érezheti sikeresnek magát azért, mert szép gyermekei vagy szakmai sikerei vannak, vagy éppen egy jó baráti társaság veszi őt körül. És az az ember is teljesnek érezheti magát, aki „segédeszközöket” vesz igénybe, hogy a korábbihoz hasonlóan élje meg a szexualitás örömét, akár 70 vagy 80 éves kora felett is. Ahogy az is, aki segédeszközök nélkül, egy jó társsal megéli a boldogságot. Mindenki eldönti, hogy mit szeretne, mi az, ami ebben a témában őt teljessé és boldoggá teszi, a törvények és a fizikai képességek határain belül.

A szexualitás, amióta világ a világ, elsősorban arról szól, hogy két ember úgy szereti egymást, ahogy mindkettőjüknek a legjobb, vagy legalábbis törekednek erre. Így általános szabályokat, elvárásokat és mítoszokat nem érdemes felállítani, legyenek azok tiltók vagy kényszerítők/serkentők. Hagyjuk meg időseinknek ezen a téren is a döntés szabadságát, ők pontosan tudják, hogy mit szeretnének, a mítoszokat pedig engedjük tovasuhanni az életünktől!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2021.12.28.