Közelről nem ismertem Mándy Ivánt, csak pár alkalommal találkoztam vele személyesen a Lyukasóra egykori szerkesztőségében. Elegáns felöltőben és nyúlszőr kalappal a fején maradt meg az emlékezetemben, szürke öltönyben, kék cipőben, amihez kék színű övet hordott.
Mándy Iván a Batthyány-örökmécsesnél lakott, s nem olyan régen kicsit visszatért hozzánk (pedig már 27 éve annak, hogy eltávozott), ugyanis az elmúlt évtizedben volt egy reménykeltő kis reneszánsza. Az elmúlt években ugyanis az alábbi kötetek jelentek meg: Mándy Iván: Ma este Gizi énekel (2013); Darvasi Ferenc: Köztünk vagy, Beszélgetések Mándy Ivánról (2015); Mándy Iván válogatott levelezése, Darvasi Ferenc szerkesztésében (2018). Rendszeres olvasója voltam a Lyukasórában és máshol, s ma is gyakran leveszem a polcról valamelyik kötetét.
Mándy nem kapott a sorstól könnyű életet. Hamvas Béla a függetlenségéért cserébe egy Isten háta mögötti, vidéki raktárban kényszerült dolgozni. Mándy pedig az ’50-es években mindenféle rossz munkát is elvállalt annak érdekében, hogy fenn tudja tartani magát, és szabadidejében – mindentől és mindenkitől függetlenül – az írásnak élhessen. Később, egy interjúban azt vallotta önmagáról: „pálya széli figura vagyok”. (Interjú Mándy Iván íróval a Duna TV „Esti kérdés” című műsorából, Magyar Szemle, 1995, 11. sz.) Eszéki Erzsébetnek mondta el, hogy „azt kellett eldöntenem, akarok-e élni vagy sem. S mert akartam, írni meg szerettem, nem maradt más választásom, mint várni, közben elvállalni egy csomó kulimunkát.”
Ez igazán húsbavágó volt az író számára, mert egzisztenciálisan nem élt könnyen. Harmincegy évesen, 1949-ben még megjelenhetett, s a Vendég a palackban című novelláskötettel jó előre lezárta ifjúkori írói korszakát. Finoman fogalmazott, mert ezt az elnémulást, mint polgári író úgy határozta meg: „akkortól megszűntek a kávéházak, például a Centrál”, ahol Babits és Kosztolányi szelleme még jelen volt. Ezzel együtt megszűnt az irodalmi folyóiratok egy része, az Újhold, a Magyarok stb. Évekig nem jelenhetett meg Mándytól kötetbe gyűjtve semmi. A forradalom után azonban változás következett, mert 1957-ben kiadták a Csutak-regényét. Nyolc évig tartó némaság szűnt meg ezzel az ifjúsági művel, vagyis Mándy harmincas éveit, alkotói korszakának jó részét ez a letiltás töltötte ki. Komáromi Gabriella fogalmazta meg vele kapcsolatban: „azok közül való, akik »száműzetésben«, kényszerpályán írtak, átdolgoztak, fordítottak a gyerekvilágnak” (K. G.: A gyermekkönyvek titkos kertje, 1998).
Nem véletlen, hogy jelentős Mándy-dedikációgyűjteménnyel rendelkezem, egy időben antikváriumos ismerőseim előszeretettel tették félre számomra rövid, de mindig frappáns könyvbejegyzéseit. Örömmel vettem kézbe évekkel ezelőtt Darvasi Ferenc kötetét, amelyben beszélgetett – mások mellett – a rokonaival, az Aulich utcai szomszédaival, a Különlegességi Cukrászda pincérnőjével. Telitalálat Mándyról ez a fent említett, 2018-ban megjelent kötet, amelyben az interjúkkal sikerült visszaadni emberi részét, s a kor hangulatát is. Híradás a maiaknak egy olyan íróról és emberről, aki olyan finoman volt jelen, hogy nagyjából láthatatlanná tette magát, mert irtózott mindennemű feltűnősködéstől, ami a mai celeb-világban nem létező életjelenség. Úriember volt, a hangulatok mestere.
Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész