Belépés Regisztráció

Kávéházi kultúra


Kávéházi kultúra

Sajnos hazánkban elmúlt valami, amit még nem sirattunk el: kihalt az egykori kávéházi kultúra, holott a „kávéház”, mint intézmény már félezer esztendős nálunk – különösképpen Budapesten.

Az első kávéház a törökök idején nyílt, mára azonban már a New York is önmaga csillogó-villogó kulturálatlan paródiájává vált. Ennek nemcsak az egykori külföldi tulajdonos hozzá nem értése, illetve ízléstelensége az oka, hanem az a jelenség, amit úgy foglalhatunk össze: a polgári létezési forma teljes hanyatlása. 1945 után eleve a polgárellenesség volt az osztályharcos irány, ám a társadalmi átrendeződés is több évtizedes előjátéka lett a mára kialakult helyzetnek. Még a szocializmus „presszós” évtizedeiben sem volt ennyire negatív a helyzet, hiszen még jelen volt az a polgári réteg, amelyik a mozdulataiban is azt a fajta kultúrát képviselte, ami teljesen eltűnt.

Ezzel együtt a kávéházakban már nincs jelen az újságolvasás igénye sem, de még ha halovány igény lenne is rá, akkor sincsenek jelen a napilapok, újságok, sőt, már dohányozni sem lehet, ami szintén a kávéházi kultúra része volt.

Érdemes azt is megnézni, hogy a patinás nagy kávéházak hova épültek? A körutakra, az Andrássy útra, a Belváros nagyforgalmú pontjaira, ahol szívesen időzött a pesti polgár. Főként, ha íróként vagy zsurnalisztaként az írás mesterségét művelte. Budán is volt pár híres kávéház, például a Hadik vagy a Philadelhia; olyan nagy udvartartású írókkal, mint Szabó Dezső vagy Karinthy Frigyes. Persze, hol vannak már nagy tekintélyű és karakterű írók?

Létezett az a speciálisan magyar jellegzetesség, amit kávéházi irodalomnak nevezünk. Ma már nincsenek híres törzsasztalok, eltűntek a történelem süllyesztőjében, holott az írók, költők, festők, zenészek, színészek stb. jelentős részének – mint alkotóknak is – ez volt a természetes társasági és szellemi közege. A kávéházi létforma azt is jelentette, hogy ha egy politikus vagy közéleti személy valami megbélyegzőt hallott magáról, akkor legyintve kávéházi pletykának minősítette a róla szóló kritikát. De mindig érdekelte az illetőt, hogy ki mondott róla rosszat! A kávéházakban elhangzottak nem minősültek ugyan közvéleménynek, mégis érdekelte a pesti embereket. Ma már mindenki személytelenül, mobiltelefonnal a kezében csinál valamit, gyorsan megissza a kávéját és rohan is tovább.

Manapság, amikor a pandémia sokadik hullámát éljük, s egyre jobban szeparálódva elmagányosodunk, már szinte el sem tudjuk képzelni milyen társasági élet volt a kávéházainkban! Ha nincs is már törzsasztalunk, de legalább van törzshelyünk? Ahol a nagyapánk is ott ült az ablaknál… Nincs, mert a polgárok gyerekei sem képviselik ezt a kultúrát.

Zsolt Béla író véleménye az volt: „Nos, húzd ki a derekad: közlöm veled, hogy a hamis márványos falakról, a gipszangyalokról és a maltersárkányokról, a japán fürdőszobacsempéről és a rendeltetés nélkül való lila drapériákról – amelyeket Molnár Ferenc valamikor a »rókafrász« gyűjtőnéven foglalt össze – négy évszázad tekint le rád!” Arról nem is beszélve, hogy miközben panaszkodnánk a közéleti bajainkról, nélkülözhetetlen lenne egy-egy fekete és likőr mellett elviselni a kártyaveszteségeinket is. A kávéházak voltak azok a helyek, ahol működött a teljes szólásszabadság, ott véleménynyilvánításban elragadta az embereket a közéleti mámor. Ez volt az a hely, ahol szidni lehetett a huzatot, az erős fényt, a rossz kiszolgálást, a hanyagságot, de nemcsak a kávéházét, hanem az államét is, akkor – ahogy ugyanő írta – „ha megfeledkezik róla, hogy te vagy a polgár, aki fizet: pénzzel, s ha kell, vérrel.”

Ha nincs is már meg az igényes középosztály, pláne az úgynevezett úri középosztály, akkor legalább kialakulhatott volna „valami” helyette, amely legalább próbál felzárkózni a hajdanvolt kellemes kávéházi beszélgetések világához, egy finomabb életformához. Üresség maradt a polgári emberek után, valami formátlan „dolog”. De hol van már a tavalyi hó? Mert már azt se tudjuk, hogy pontosan mi hiányzik – annyira kihalt és kiirtódott minden, mert a kommunizmus nagyon erős volt, mindenre kihatott.

A kávéházi kultúra után maradt valami, illetve átalakult, csak még nem kapott nevet ez a jelenség. A rendszerváltáskor azt jósolták, hogy majd terem új középosztály. Hát lett…. – de nem olyan, idegen lett a világuk a kávéházaktól és a kultúrától is. Ezért nincs szükség újságtartó pultokra, napilapokra, nem lehet lapválaszték, amelyeket két vagy három fekete mellett ki lehetne olvasni.

Befejezésül leírok egy kis történetet. Amikor megnyílt a felújított New York kávéházi része, akkor kerestem Ignotus egykori törzsasztalát, ami felújítás előtt még megvolt. Az új olasz tulajdonos nem tudta, hogy volt „Mélyvíz” is, meg a kis kultikus asztal, ahová nem illett leülni, mert Ignotussal ott ült a fél Nyugat megbeszélni a neki leadott írásaiknak sorsát. Valaki mondhatta a lakberendezőnek, hogy egykor valami irodalom volt jelen a falak között. Ezért berendeztek egy üvegdobozban pár könyvet, amelyeket színek szerint antikváriumokban válogathattak össze, volt köztük: kis arany szegélyű biblia, lila színű plüss imakönyv, gót betűs piros bőrkötésű könyv. Minden volt, több színes kötet, csak éppen egyetlen Nyugat-kiadvány nem volt. Újfajta imidzs lett!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész 

Fotó: A Hungária (korábban és ma New York) kávéház Márvány terme 1961-ben  Forrás: Fortepan/adományozó: Bauer Sándor 

2021-11-30