Az idősügyi programok – legyenek azok egészségügyi, fizikai mozgás-központú, agyi kapacitás- vagy képességfejlesztő programok -, sohasem lehetnek kötelezőek, nem szabad ezeket erőltetni, mindig az idős ember személyes választásának a függvényei. 

Gerontológiai kutatóként, de még inkább a szenior akadémiák rendszeres szervezőjeként és előadójaként sokszor tapasztalom, hogy a változatos programokkal és a képzésekkel egy-egy településen - legyen az falu vagy város - egyszer csak elérjük az ún. „borderline”-t, azaz a határvonalat, és nem, vagy alig tudunk új hallgatókat szervezni. Ez a vonal Magyarországon általában a település 50 év feletti lakosságának kb. 20 százalékánál van, ennél többet gyakorlatilag nem vagyunk képesek megnyerni a programra. 

Ezen az ember szomorkodhatna és bánkódhatna is, sőt: vádolhatná passzivitással a helyi szervezőket, s említhetne nagyobb nyugati idősügyi programokat, amelyeken a lakosság akár 40-50 százaléka is részt vesz. Azonban fontos rögzíteni valamit: az idősügyi programok – legyenek azok egészségügyi, fizikai mozgás-központú, agyi kapacitás- vagy képességfejlesztő programok -, sohasem lehetnek kötelezőek, nem szabad ezeket erőltetni, mindig az idős ember személyes választásának a függvényei.

Már ötven éve is van annak, hogy Robert Neil Butler, a világhírű amerikai gerontológus egy salzburgi konferencián kijelentette: az idős emberre nem csak az egészségügy alanyaként, hanem az úgynevezett produktív potenciál hordozójaként is kell tekinteni. Tapasztalat, tudás és rengeteg energia van az idős emberekben, amit a társadalom a saját, de az idős ember érdekében is ki kell használjon.

Ekkor már húsz éve folytak oktatási programok Európában és Amerikában az időseknek, ahol mind kompetenciáikat, mind tudásukat és műveltségüket erősíthették, s ezáltal boldogabb és biztosabb életet élhettek. (Az egyik legismertebb európai tanulási hálózat az 1973-ban megszületett AUITA volt, Pierre Vellas vezetésével, amely ma már a fia, Francois Vellas vezetésével a világ minden részén rendelkezik tanuló közösségekkel).

Butler és gerontológus társai hatására az idősek aktivitását ösztönző programok száma egyre nagyobb lett, s ma már gondolkodásunk mélyrétegeibe is beépült az a tudásunk, hogy az idős embernek nem szabad magányosan és szomorúan otthon ülnie. Legyen aktív fizikailag, szellemileg, lelkileg, sőt: akár spirituálisan is. Lassan tehát átesünk a ló másik oldalára: nem egyszer piszkáljuk, finoman kényszerítjük időseinket a szerintünk aktív életre, miközben ő jól elvan a saját világában és saját gondolatai között. Mi pedig kitaláljuk helyette, hogy neki mi a jó.

Azt hiszem, hogy erre a másik végletre, pontosabban ennek elkerülésére is nagyon vigyáznunk kell, bármilyen idősprogramot szervezzünk is. Hiszen, ha igazak a 2016-ban elhunyt, világhírű norvég gerontológus, Lars Tornstam szavai, akkor az idős ember legfontosabb feladata az úgynevezett gerotranszcendencia megtalálása és kiteljesedése. Azaz fel kell ismernie, hogy egy nagyobb világegész (város, haza, civilizáció, univerzum) része, s ebben, még pontosabban: ezekben fontos megtalálni eddigi élete értelmét, és további feladatait. Egyáltalán nem biztos, hogy ő ezt a ráerőszakolt aktivitásban igazán végig tudja gondolni, vagy a megtalált értelmet az aktivitásban leli fel. Ahogyan természetesen az sem biztos, hogy Tornstamnak van igaza ebben a kérdésben.

Azt is mondhatjuk – sokkal megengedőbben –, hogy ki abban találja meg a boldogságot, hogy elvonul, ki pedig abban, hogy aktív. Egyetlen egy dolog a lényeg: az illetőnek legyen lehetősége választani!

Mit jelent ez? Nagyon fontos, hogy az idős ember fizikai, lelki, szellemi és spirituális aktivitását segítő intézmények és programok álljanak rendelkezésre az adott településen, amelyeket, ha akar, az idős ember, lehetőség szerint minél kevesebb térítésért cserébe igénybe vehessen. És egyáltalán nem baj, ha nem mindenki teszi meg ezt, mert éppen nincsen kedve, vagy nincs olyan jó egészségi állapotban, esetleg még aktívan dolgozik. Az idősek iránti tisztelet tehát terjedjen ki arra, hogy ő döntse el, mit szeretne csinálni, ne mi akarjunk dönteni helyette!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2022.03.29.