Granasztói Pálnak (1908-1985), mint írónak a neve és munkássága eltűnt a köztudatból. Nem mintha nagyon mélyen benne lett volna az irodalmi életben, ugyanis az Aczél György féle irodalompolitikai rendszerben a „tűrt” kategóriába tartozott. Támogatott nem lehetett, mert a Párt tudta, hogy nem híve a rendszernek, ráadásul „polgári elem” volt. De nem hangoztatott semmiféle rendszerellenességet, ezért eltűrték, mert végezte a hivatali dolgát.
Granasztói ugyanis a Műegyetemen várostervezést tanított, hiszen eredetileg Ybl-díjas építészmérnökként élt és alkotott. Közben érdekfeszítő visszaemlékezéseket írt, és műveiben színes korrajzokat festett. Kortársai számára feledhetetlennek számított – a mára teljesen elfeledett – az 1961-ben megjelent Vallomás és búcsú című családtörténeti emlékirata, valamint az 1984-ben napvilágot látott Ifjúkor a belvárosban című önéletrajza. Ezekben azt mesélte el az író, hogyan élt, mint értelmiségi és polgár 1945 előtt, ami nem zavarta a kommunista irodalompolitikát – mint ahogyan Szabó Magda polgári regényei sem –, ugyanis kasszasikernek számítottak ezek a művek, és egy réteget, az úgynevezett egykori „úri” réteget kiszolgálta. (Ezzel is azt bizonyították a vezetők, hogy Magyarországon a népi demokrácia jól működik.) Hasonló élményt jelentett abban a korban olvasni Passuth László történelmi könyvsorozatát is. Granasztói sem terjesztett rendszerellenes dolgokat, nem agitált a kommunisták ellen, úgyhogy eltűrték őt, s ez volt a szerencséje, és a mi szerencsénk is, mert ezek a művek a könyvtárakban megvannak, illetve most egy kötetbe szerkesztve megjelenhettek.
A Magvető Kiadó 2015-ben (újra) indított sorozatában, a Tények és tanúkban jelent meg: Egy patrióta élete Magyarországon, a XX. században címmel Granasztói emlékirata. A visszaemlékezését egyértelműen az utókornak állította össze, amelyben megtalálhatóak a korábbi – önmagáról és családjáról – írt munkái is. Granasztói műve hét évtizedet ölel át Magyarország történetéből: kezdve a Monarchiában töltött gyermekéveitől, folytatva a két világháború közötti életeseményeivel, amikor mint ifjú építész kezdett befutni, majd az 1945 utáni átrendeződésről ír, s 1956-ról, valamint a Kádár-korszak viszontagságairól. Finom tollú írónak számít, aki a kötetben így szól az olvasóihoz: „Az írottakat a 20. század végének, sőt esetleg a 21.-nek, helyesebben: a jövő évezred első századának szánom, amikor már érdeklődés támadhat a közelebbi múlt iránt.” Bízzunk ebben az érdeklődésben és abban is, hogy a visszaemlékezés élményt nyújt a korszak iránt érdeklődő olvasóknak!
Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész, Fotó: Magvető Kiadó