Év vége felé közeledve visszatekintünk az elmúló esztendőre, de ilyenkor még messzebbre is képesek vagyunk visszanézni, mert minden mindennel összefügg…. Főleg igaz ez akkor, ha már nem vagyunk fiatalok. Ki az, akiben nincs kisebb vagy nagyobb elégedetlenség a megélt évtizedei alatt átéltekkel kapcsolatban?

Úgy tűnik, az élet több örömet tartogat, ha azt érezzük: érdemes élni - és most nem materiális dolgokra gondolok - minden, életünk során átélt rossz életélmény, emberi csalódás és lelki fájdalom ellenére! Ahogyan a test tápláléka az étel, a léleknek célra van szüksége. Ha nem alakul ki konkrét cél, akkor nincs mire fókuszálni, s nehéz a gondolatainknak pozitív irányt szabni. Nem tudjuk addig a belső erőinket sem irányba helyezni, de lehet, még megfelelően használni sem, sőt, az élet több területén lagymataggá válhatunk, már-már haszontalanná, és egyben kiszolgáltatottá is, ami mások játékszerévé tehet. (Különösen, ha a közvetlen környezetünkben egy teljesen negatív személytől nem tudunk függetlenedni!) Könnyű ilyen helyzetben minket, embereket ki- és felhasználni, manipulálni és ezáltal áldozattá tenni. Amiatt írom ezt így, mert ezt pár évvel ezelőtt meg kellet tapasztalnom – sőt, láttam is ilyenfélét –, de akkor még nem tudtam, hogy ez melyik besorolásba tartozik: ajándék, büntetés vagy lecke (?), azonban a fókuszálásom hiánya miatt felhasználtak önös célok elérése érdekében, és nem vettem egyből észre, csak később, amikor már működésbe lépett egy rossz célért dolgozó közösség. – Ez most eszembe jutott írás közben, mert annyira erős még az élmény…  

Többféleképpen kibillenhetünk az egyensúlyunkból. Egyik fő ok lehet, ha rabjává válunk valamilyen vallási fanatizmusnak, vagy egy pótlékának, egy eszménynek vagy bármi ehhez hasonlónak. Az egyoldalúvá válásnak is a valódi céltalanság az oka. Ezek csak ideig-óráig „jó” pótszerek, ám nem nyújtanak hosszabb távon szellemi és fizikai vitalitást, nem fejlesztőek és pozitív képességeinket sem használhatjuk ki. A bensőnket feszítő érzés ismerős lehet, ugyanis felszínre szeretnénk törni egy lenyomott állapotból: hatni szeretnénk, tenni a „jó”-ért, de gátolva vagyunk. Sok erőre van szükség ebből a béklyóból való kitöréshez! Beindítja a szunnyadó képességeinket és mozgósítja a belső erőinket is. Ezért kell ehhez nemcsak célt, hanem jó, vagyis reális és főleg pozitívan előre vivő célt találnunk, mert a gonosz erők indítószerkezetként képesek működni és működtetni. Ezzel foglalkoznak a világirodalom klasszikus íróinak, többek között Dosztojevszkij, Thomas Mann vagy Tolsztoj lélektani nagyregényeinek java része.

A cél megléte méltó emberi viszonyokat teremthet: új helyzeteket produkál, s megszünteti a sodródást. Elkezdődik egy tudatosodási folyamat kialakulása, ami ahhoz kell, hogy észrevehessük a környezetünkben felkínálkozó lehetőségeket, amelyek továbblépést biztosíthatnak számunkra egy elégségesnek sem mondható élethelyzetből. Szükséges – akár mesterségesen is – fenntartanunk a nyitottságunkat minden életkorban, hogy akarjunk célokat kitűzni magunk elé. Ehhez a belső energiánkat is mozgósítani kell, hogy ne engedjünk a külső negatív erőknek hatni, ugyanis már ezen a szinten ez élet-halál harc.  

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész