Kristof Bilsen: Mother
2019-ben mutatták be Európa több országában azt a majd’ másfél órás svájci dokumentumfilmet, amely Thaiföldön játszódik. Egy olyan idősotthonban, ahová gazdag svájci családok helyezik hozzátartozóikat, ha már nem tudják őket ellátni, vagy úgy érzik, hogy erre már nem képesek. Azért döntenek így, mert a paradicsomi körülmények reményeik szerint nagyobb nyugalmat adnak, de egyszersmind azért is, mert így – legyünk őszinték! – kevesebbet kell a messzi távolból látogatniuk szeretteiket, akiket békében és nyugalomban tudnak az idilli világban.
A fiatal belga dokumentumfilmes által készített mű – amelyet édesanyja Alzheimer-kórja is inspirált – sajnos még nem került a magyar mozikba. Pedig olyan fontos nézőpontokra mutat rá a demens betegek ápolása kapcsán, amelyekre kevéssé gondolunk, hiszen az ilyen filmek központja mindig maga a beteg, s általában mi magunk is a környezetünkben lévő demensek révén kerülünk közel a betegápolás témájához. Sokszor eszünkbe sem jut az ápolókra figyelni, legföljebb akkor, ha valami probléma adódik velük.
A belga rendező azonban fordít a nézőponton (olyannyira egyébként, hogy néha az ápoló kezébe adja a kamerát, s közben halljuk annak kommentárját), és az egyik nővér, Pomm életét, gondolatait, véleményét ismerjük meg, kendőzetlen őszinteséggel. Pommnak ugyanis anyaságát kellett zárójelbe tennie a munkájáért, és családja megélhetéséért: a háromgyermekes thai asszony két gyermekét egy nagyszülő, harmadikat férje neveli, s ő leginkább csak telefonon látja gyermekei növekedését, viszont így tud nekik anyagi jólétet biztosítani. Pomm őszintén beszél arról, hogy igazságtalannak látja azt, hogy ezeknek a messzire „leadott” svájci nyugdíjasoknak három gondozójuk is van, s többször felmerül benne a kérdés: vajon róla ki fog gondoskodni utolsó éveiben? Mindez azonban Pommot nem akadályozza, sőt: erősíti abban, hogy a lehető legjobb ellátást adja gondozottjának, az idősen is nagyon szép Elisabethnek, aki a film előrehaladtával fokozatosan épül le a halálig.
Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy Pomm mintegy saját gyermekeként kezeli az asszonyt, akire nem csak azért vigyáz teljes odaadással, mert ezért magas fizetés jár, s így gyermekei anyagi biztonságban lehetnek, hanem azért, mert teljes mértékben átéli azt, hogy nélküle egy esendő ember elemi funkcióit is nehezen tudná ellátni, és megszereti a különleges svájci asszonyt.
A filmet látva nemcsak azon gondolkodhatunk el, mint az erről szóló filmek legtöbbjében, hogy milyen károkat okoz az ember lelkében és fizikai lényében a demencia, hanem arról is, hogy maga az ápoló mit él át a demens ápolása közben. Mert ez sem könnyű. A rendező ráveszi főszereplőjét, és Pomm megnyitja számunkra a gondolatait, s ez minket is erősen el kell gondolkodtasson arról, hogy idős hozzátartozóink ápolói is emberek: érzésekkel, vágyakkal, frusztrációkkal, félelmekkel, s ha ez valamikor a mi feladatunk lesz, meg kell próbálnunk kéréseinket, javaslatainkat és elvárásainkat úgy megfogalmazni, hogy azokat a lehető legjobban teljesíthessék. Nemcsak kiszolgáltatott hozzátartozónkra kell tehát gondolnunk és figyelnünk, hanem arra az emberre is, aki szolgálatát végzi szeretteink mellett, s ha vele megfelelő dialógusban tudunk lenni, akkor az ápolás is sokkal hatékonyabb lesz. Nemcsak a beteg van tehát az ápolási folyamatban, hanem maga az ápoló is. Ők is emberek, akik figyelemre és szeretetre vágynak. Mi is adjuk meg ezt nekik.
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője
2021.11.30.