Embertársainkhoz való hozzáállásunk fontos része, hogy igyekezzünk távol tartani magunkat a negatív gondolkodású személyektől. Ez nem könnyű feladat, hiszen családi és baráti körünkben is előfordulhatnak ilyen személyiségek.

Léteznek olyanok, akik nem tudatosan – de vannak, akik tudatosan – abban találják meg a jóérzésüket vagy életigazságukat, hogy másokat kioktatnak és „helyre tesznek”. (Ennek okaival – pl. sikertelenség, irigység, megkeseredés és rosszindulat – itt nem kívánunk foglalkozni.) A negatív gondolkodásmódú emberek akarva-akaratlan gyengítik az erőinket és lelki energiáinkat. Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy kihez csatlakozunk és kinek adunk a véleményére.

Keressük a kapcsolatot olyan emberekkel, akik pozitív szemlélettel bírnak. Ők ugyanis elfogadják önmagukat, nem keresnek igazolásokat az életben és ami a legfontosabb, hogy nem érzik magukat fenyegetve mások teljesítményétől. Ugyanis ők „sikeresek”, emiatt másokat is őszintén elfogadnak. Elfogadóak!

Az empátiát, vagyis más lelki állapotába való beleélést a mindennapi életben is szükséges gyakorolnunk: családtaggal, ismerőssel, szomszéddal vagy akár az utcán közlekedő idegenekkel… Ez az érzést – amely passzív „tevékenység” – cselekvő támogatás kellene, hogy kövessen, ugyanis leginkább tettekben lehetséges megmutatni az emberséget. Ezt a viselkedést régen irgalmasságnak nevezték, azonban a kifejezés már egy ideje nem képezi a közbeszéd részét, de ami ennél még inkább probléma, hogy a mögöttes általános tartalom is egyre kevésbé elfogadott, sőt nem ismert.

Az irgalmasság tevőleges része a rászorulók számára történő segítség nyújtása. Léteznek olyan szervezetek és intézmények hazánkban, mint például a Máltai és a Johannita Lovagrendek Szeretetszolgálatai, vagy maga a hospice rendszer, amelyeknél ez még társadalmi szinten jelen van. Emellett szükséges azt a jelenéget is kiemelnünk, hogy hasonló a helyzet, vagyis az emberi viszonyulás a szakmai és tudományos életben is.

A szellemi világban sincs sajnos másként. Itt elsődleges szempont kellene, hogy legyen a tudásunk közösségi szolgálatba állítása, illetve azoknak való átadása, akiknek erre szükségük és igényük van. Ehelyett itt is az előző rendszerből örökölt kicsinyes uram-bátyám világ él tovább. Pedig nélkülözhetetlen lenne a nemzedéki tudás egy részének a következő generáció számára történő átadása. Az egyetemi és tudományos központok életében is már kihalófélbe került az önzetlen, humanista viszonyrendszer. Spinóza (1632-1677) felvilágosodáskori filozófus találóan úgy fogalmazott: „Állandóan arra törekszem, hogy az emberek cselekedeteit se ki ne nevessem, se meg ne könnyezzem, se meg ne vessem – hanem, hogy megértsem”. És ez a megértésre való törekvés a legalapvetőbb emberi kötelességünk, amely egyben legjelentősebb viselkedési attitűd is ahhoz, hogy elfogadóak és lelkileg kiegyensúlyozottak lehessünk.

De mindabban, ami eddig megfogalmazásra került mégis a legfontosabb megközelítésmód: az önzetlenség. A viszonzás nélküli cselekvés! Ez a kifejezés is egyelőre eltűnt korunk képzeletbeli szótárából. Mára ez a fogalom tartalmilag elhalványult (a Covid-járvány és az ehhez kapcsolódó válságok az embereket közelebb kellett volna, hogy hozza egymáshoz). Mára az önzetlenség nem egy természetes magatartásforma és általános „szokás”, hanem olyan valami, amire újból meg kell, hogy tanítsuk önmagunkat és egymást.

Az önzetlen segítés nélkül az életünk örömtelenné válhat, ugyanis az élet különféle területén az adni és a kapni érzése mindkét részről lelki töltést is nyújt. Ez az, amire idős korban még jobban szükségünk van.

Martin Buber (1878-1965) jeles vallásfilozófus fogalmazta meg találóan: „Én pedig megtanultam, hogy az emberek iránti szeretet az, ha megérezzük, mire van szükségünk, és szenvedéseikből részt vállalunk.” Ez az idézet fejezi ki a legjobban, hogy a bennünk jelen lévő szeretet: empátiát teremt, az önzetlenség és irgalmasság megnyilvánulása segítségével jobb emberi viszonyokat, vagyis jobb életet és egy jobb világot hozhat létre. Albert Schweitzer (1875-1963) humanista orvos és keresztyén filozófus fogalmazta meg, hogy „…senki közülünk nem tudja miként hat, és hogy mit ad az embereknek. Ez rejtve van előttünk, s maradjon is az. Néha egy keveset megpillanthatunk belőle, hogy el ne veszítsük a kedvünket. Az erő minden területen titokban hat…”

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: Galambos Tamás (1939-) festőművész Hangyainvázió című, 1996-ban készült festménye