„Az igazságot is meg lehet szokni.” Tamási Áron gondolatát választotta mottóként Arday Géza író, irodalomtörténész, az Odaadó állandó szerzője, aki ezúttal nem egy konkrét könyvet ajánl az olvasóknak, hanem egy műfajt: a 20. századi magyar családtörténeti műveket. Nagyon sok 20. századi családtörténet gyökerekig hatoló, még befejezetlen; ezáltal tovább élő, a jelent aktívan meghatározó múltbéli eseménnyel élünk együtt. Érdemes megismerni!
Amikor születtem, még nem múlt el három évtized a háború befejezése óta, a forradalom leverése után pedig csupán tizenegynéhány esztendő telt el. Ha nem is frissek, de még viszonylag érzékenyek voltak környezetemben a háború okozta sebek, veszteségek és főleg azok utóhatásai.
Gyerek- és kamaszkoromban velünk létezett még minden, ami addig történt, illetve akikkel történt: félmondatokban és érzékelt elhallgatásokban közöttünk élt a múlt, hiszen még jelen voltak a század első éveiben született nagyszüleim, a 19. század legvégén született nagybácsik, és idős rokonaim, akik túlélték a nehéz korszakokat. Hozzájuk a szüleim voltak a kapcso(lato)k, akik ugyanúgy átélték mindazt, amibe beleszülettem, majd szellemileg belenőttem, s amit epigenetikusan is átörökölt a nemzedékem: a szorongásokat, a félelmeket, az üldöztetésélményt, a megsemmisülésérzést. Így voltunk ezzel többen a környezetemben: értelmeznünk kellett kamasz-, majd felnőttfejjel, ami a családunkkal történt, tudatosítva mindazt, ami körülvesz bennünket, ezáltal – jó esetben tájékoztattak róluk – a túlélési technikákat is.
Egyéni életünk meghatározóivá váltak a történelmi sorskérdések, amelyek előkerülnek családregények olvasása közben is. Szemünk elé kerül a nemzedékek egymás iránti felelőssége. Ha egy-egy esetben véleménye van is valakinek, azt kicsit odébb már senki sem hallja meg. Pedig, ahogyan Tamási Áron vallotta: „az igazságot is meg lehet szokni”. Fejünk felett a kettős struktúrájú országban – világlátásban, történelemszemléletben és mentalitásban – végérvényesen elszakadt valami, amit már csak az irodalom és a történetírás rögzíthet.
Tillmann József Adalbert filozófus egy írásában hivatkozik Juli Zeh német írónőre – aki a németekkel kapcsolatban fogalmazta meg, amit Tillmann némi áthallással használt fel –:
„itt él egy nép apák nélkül, mintaképek, mesterek, királyok és istenek nélkül, sőt, a múlttal kapcsolatos használható emlék nélkül”.
Ez is megindítóan hatott, mert valós problémának találom, ugyanis be kell látnunk, hogy nemcsak Németország, illetve a németség van ezzel így, hanem mi, magyarok is. Ráadásul Magyarországon nemcsak egy nép(csoport) él, hanem több, s mindegyiknek megvan a maga múltja, megvannak a saját adottságai, hozzáállása, lelkisége és sérelmei.
A rendszerváltás utáni évek fordulatának idején, a megírt családtörténetek lenyomataiban találhatjuk meg az emberi sorsokat felemelő és lesüllyesztő változásokat. Nagyon sok 20. századi családtörténet gyökerekig hatoló, még befejezetlen, ezáltal tovább élő, a jelent aktívan meghatározó múltbéli eseménnyel élünk együtt. Megdöbbentő mentalitástörténetek és életstratégiák rajzolódnak ki a nemzedék- és családregényekben, amikor a jelen a múlt felé is tágul, miközben az emberi fejlődés a jövőbe tart. A jelen nem csak a múlttal terhes (vagy gazdag), lehet befejezetlen is.
A legújabb kori történetmesélési múltrobbanás azt idézte elő, hogy több mindenről lehetett beszélni, amiről addig hallgatni kellett. Ezért fontos történelmi munkákat olvasni, valamint olyan szépirodalmi műveket és memoárokat is kézbe venni, amelyek nemcsak valóságszerűen, hanem tanulságosan, illetve lelkileg és szellemileg építően lettek megírva. Erre pár közelmúltbeli példa: Márai Sándor: Föld, föld!…, Fehér Klára: Hová álljanak a belgák, Görgey Gábor: Vadászszőnyeg, Lázár Mária: Jó volt élni, Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét, Lázár Anna: Honkereső, Jeszenszky Iván: Kitelepítettek, Szűcs Péter: Dharma, Kristóf Ágota: Trilógia és Zsindelyné Tüdős Klára: Csizma az asztalon stb. című művek.
Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész