Az idősügyi szakterületeken dolgozó kollégák legtöbbje évtizedeket tanul róluk, különféle vizsgákat teljesít velük kapcsolatban, és sok évtizedet tölt el idősebb emberek környezetében – van, aki gondoz, van, aki ápol, van, aki tanít, s van, aki szabadidős programokat szervez nekik. Miközben egyre jobban elmélyülnek a témában, jó esetben egyre pontosabban tudják, hogy olyan, hogy „idős ember” nem is létezik. Minden egyes idősebb ember ugyanis különböző fizikai, lelki és szellemi állapottal rendelkezik, nagyon eltérő véleménye van a társadalom mindennapjaiban felmerülő alapvető kérdések kapcsán is, és nagyon különböző a vélekedése az emberi létezésen túli/feletti szféráról is. A gyógyítási, a gondozási, a tanulási, a szabadidős és minden egyéb idősprogramnak pedig ezekhez jelentősen igazodniuk kellene…

A WHO a 2021-től 2030-ig tartó időszakot a Healthy Ageing (Egészséges Idősödés) korának nevezte el, s ennek jegyében határozta meg a fő célokat, amelyekhez az egész világon, minden idősekkel kapcsolatos programnak igazodniuk kell. [1] Ezek a célok világosak és egyértelműek. Minél inkább fel kell számolni az idősekkel kapcsolatos negatív előítéleteket, az idősek fizikai környezetében minél hatékonyabbra kell javítani az egészségügyi ellátó rendszert, s fel kell használni azt a tudást és tapasztalatot, amelyek az évtizedek során szereztek. Mindezeken túl pedig „age-friendly”-vé kell tenni a környezetüket, ami azt jelenti, hogy a legkényelmesebb és legbiztonságosabb környezet járjon nekik, megfelelvén a speciális igényeknek.

Az idősekkel foglalkozó szakmák igyekeznek megfelelni ezeknek az elvárásoknak, de az eredmény nagyon sokszor sikertelen lesz, egyes programokon gyakorlatilag senki nem vesz részt, legtöbbször azért, mert a szervezők nem mérik fel pontosan az idősek igényeit és állapotát, elvárásait és vágyait. Nézzünk erre néhány példát!

Margó, miután elvégezte az egyetemet, s idősképzéseket kezdett el szervezni, megdöbbenve panaszolta nekem, hogy az emberek nem járnak a kurzusokra – sem az angol, sem a torna, sem a számítástechnika nem érdekli őket. Amikor hosszabban beszélgettünk a témáról, kiderült, hogy a település idős lakosságának nagyrésze sváb származású, s őket elsősorban a német nyelvi szintjük frissen tartása érdekelte volna, s mivel rendszeresen kerti munkát végeznek, nem érezték szükségét a plusz tornának sem. A számítástechnika ugyan érdekelte őket, de elenyésző kisebbségüknek volt otthon gépe, az információkat túlnyomó részben a tévéből és a rádióból szerzik. A kiváló eredménnyel államvizsgázott, tehetséges szervező „csak” egy dolgot felejtett el: felmérni az igényeket, s azt hitte, hogy amit az egyetemen tanult, az minden közegben ugyanúgy működik.

Péter elhivatott fiatalember, több magyar és külföldi tanfolyamot végzett el a demensek gondozása kapcsán. Ezek után boldogan és nagy tervekkel munkát vállalt egy Budapest környéki szociális otthonban. Egy pár hónap után azonban szomorúan tapasztalta, hogy a bent lakók „nem szeretik”, nem szívesen beszélgetnek vele, kerülik őt. Kiderült, hogy Péter a tanfolyamokon megtanult, elég megterhelő napi programmal látta el az ilyen programokhoz egyáltalán nem szokott időseket, s elég határozottan, „katonásan” utasította őket ezekre. Néhány kivételtől eltekintve ezért az ott élők úgy érezték, hogy kaptak ők elég házi feladatot fiatalabb korukban, az iskolában, nem szeretnének még idős korukban is órabeosztást.  Péter nem kifejezetten szakmai hibát követett el, hanem elfeledkezett arról, hogy felmérje az idősek igényeit, illetve nem jól kommunikált velük, s így okosan kitalált programja nem lett hatékony.

Gábor és Sára kitalálta, hogy a kisvárosban Szenior Akadémiát indít az ötven év felettieknek. Gábor informatikus, Sára nyelvtanár, és sokat olvastak a szeniorképzésekről az interneten. Hiába hívtak azonban neves előadókat, a helyi művelődési ház nagytermében üres sorok fogadták őket. Először arra gondoltak, hogy a pár ezer forintos belépőjegy volt az ok, így ingyenessé tették a sorozatot. Ezek után 4-5 emberrel lettek csak többen, akik valóban elmondták, hogy nem lett volna pénzük a jegyre, de jelentős előrelépés a nézők számában nem történt. Végül Sárának jutott eszébe, hogy a helyi önkormányzat lapjában egy kérdőívet tesz közzé, s a válaszokból egyértelműen kiderült, hogy az időseket ezen a településen jóval kevésbé érdekli a pszichológia és az időskori tanulás, mint a hasznos ismeretek: a kertgondozás vagy a barkácsolás különféle trükkjei. Még a letűnt mesterségekről szóló előadásra is többen írtak érdeklődést, mint az időskori depresszió kapcsán. Sőt! Többen leírták: operett és magyar nóta esteket szeretnének hallgatni inkább, nem tudományos-népszerűsítő előadásokat. Amióta zenés-táncos előadásokat is hirdetnek, a komoly témájú előadásaikon is sokkal többen vannak.  

Azt hiszem, világos: a példáim egy ponton teljesen összevágnak. Az idősek számára nem lehet semmilyen programot kitalálni pontos igényfelmérés nélkül. Amennyiben ez elmarad, szerencsénk lehet, de a kudarcra sokkal nagyobb az esély. Látnunk kell: az idős emberek teljesen különböző állapotokkal rendelkeznek, s teljesen különböző elvek és vágyak motiválják őket. Így, ha célként a sikeres, hasznos programot célozzuk meg, nem lehet elmulasztani azt, hogy megkérdezzük őket: mire vágytok, mit szeretnétek? Ahogy mi sem szeretjük, ha helyettünk mások döntenek…

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2022.02.25.

[1] https://www.who.int/initiatives/decade-of-healthy-ageing