A szerző Marcin Wicha, 50 éves lengyel író és grafikus, akinek a könyve magyar nyelven Mihályi Zsuzsa fordításában nemrég a Typotex Kiadónál látott napvilágot. Az elbeszélő az édesanyja halála után az általa felhalmozott sok személyes holmi és rengeteg emlék között találja magát. Rádöbben, hogy ezekkel valamit kezdenie kell.

Válogatás közben, a könyvek szelektálása, a bútorok és egyéb lakberendezési, valamint személyes tárgyak pakolásakor eszébe jutnak a több évtizedes családi emlékek. Ezek vidám, keserédes vagy éppen kifejezetten szomorú élmények rendszerezését jelenti. A régi és közelmúltbeli érzések feltörése arra sarkalják Wichát, hogy viszonyuljon az emlékeihez, s ezeken keresztül átgondolja az édesanyjához fűződő kapcsolatát, és egyben a saját helyét a világban.

Szüleink nemzedékének, a háború idején és közvetlenül utána született gyerekek – ahogyan a szerző fogalmazott – „gondtalanságra programozott” generációjának súlyos történelmi és lelki örökséggel kellett szembenéznie. Ezt nem könnyítette meg az, ha történetesen egy zsidó családba születik valaki. A kommunista Lengyelországban ugyanúgy, mint Magyarországon,  az elhallgatáspolitika uralkodott. A rendszerváltás után az addig lappangó antiszemita hangok sajátos beszéd- és viselkedésmódra nevelték a következő nemzedékeket.

Az író édesanyja neves lengyelországi pszichológus volt, aki anyaként, feleségként és nagymamaként is szókimondó őszinteséggel, morális tartással és határozott ízléssel már-már öntörvényűen vette fel a harcot a rendszerszintű képmutatásokkal és hazugságokkal, sőt önbecsapásokkal is. Ezt a hozzáállást örökül hagyta fiának, aki ezáltal bepillantást enged a lengyel mindennapokba.

Két magyar téma is megtalálható a könyvben: Szabó Magda Régimódi történetéről és a golyóstoll feltalálójáról. Szó esik a szüleink nemzedékének hangneméről: „Látszatra egyszerűen beszélnek, de gondosan megválogatják a kifejezéseket. És mindig légáteresztő, vízhatlan iróniával bélelik ki a szavakat. […] Egyre eltökéltebbek, ahogy múltak az évek.” – Mert egyre célratörőbben, ha kellett, akkor nyersen fogalmaztak, hiszen ők is már áldozatok gyerekei voltak, mint amilyenek általuk mi is lettünk. A nemzedékünk jó része sokat beszélgetett politikáról és történelmi helyzetekről otthon, amikor még a szüleinkkel laktunk vagy később átmentünk hozzájuk. A szerző szinte felkiált a műve vége felé: „Nagyon hiányoznak az én őszinte és modern szüleim”.

Szép és reális vallomást olvashatunk egy gondolkodó lengyel középkorú író-grafikus könyvében az értelmiségi édesanyja világáról. Egyúttal kritikus módon emléket is állít neki: „Sok hibája volt az én anyámnak. Úgynevezett „nehéz ember” volt. Mint egy szorgalmi feladat az ötösért. Mint egy keresztrejtvény a szombati lapban. A barátai szerint a szemükbe mondta az igazat. Néha a szemükbe mondta, néha nem. De egy biztos, ha egyszer ki akart mondani valamit, senki sem tudta elhallgattatni.”  

Csak ajánlani lehet a kötetet, ugyanis egy igazán érdekes és különleges olvasmány. Marcin Wicha: Amit nem dobtam ki, Typotex Kiadó, 2021, 180 old.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész