A menopauza időszakát az orvostudomány 45 és 55 év közöttre teszi. Ebben az időszakban megváltozik a női test és a lélek is. Sajnos nagyon sok nő azt érzi ebben az időszakban, hogy ő már „öreggé”, „nem igazi nővé” és „haszontalanná” válik, s ez lelki instabilitást okozhat. Vajon mi az oka?
Az ókori görög mitológia ismert alakja Atalanté (más változatokban Atalanta, az amerikai város nevében: Atlanta). A róla szóló történetek szerint édesapja, a hős Iasziosz fiút várt, s amikor meglátta gyönyörű, erős és egészséges leányát, csalódottságában kitette őt egy sziklára, sorsára hagyta. Itt azonban az istenek kegyéből egy anyamedve rátalált rendszeresen szoptatta, majd egy vadászcsapat nevelte fel. Atalanté végül hatalmas erejű, férfiakat is legyőző nővé vált, aki több háború hőse lett. Nemcsak egy tragikus véget ígérő jóslat, hanem saját akarata miatt sem kívánt magának férjet: nem fogadta el női és anyai szerepét. Másra, férfias tettekre érezte hivatottnak magát. A történetet ismerve nem meglepő, hogy az orvostudomány, az egészségügyi jog és a pszichológia már több mint fél évszázada beszél az úgynevezett Atalanta-szindrómáról. Ez a tünetegyüttes elsősorban azt jelenti, hogy az ifjú lányok – különösen az ún. „fiús” természetűek – nehezen barátkoznak meg a nőiség első jeleivel, leginkább a menstruációval, és súlyos, fizikai és lelki tüneteket produkálnak emiatt. Ezeket nem egyszer csak gondos terápiával lehet és kell gyógyítani.
A történetet ismerve felmerült bennem a kérdés: vajon az élettörténetünk másik felén működnek-e hasonló történetek, amelyek egyfajta fordított tükörképként épp arról szólnak, hogy a lány/asszony a menopauza hormonális változásai során, s még inkább utána úgy érzi, hogy ő már nem igazi nő, s ettől frusztrált vagy éppen beteg lesz? Rövid kutatással kiderült, hogy ez a helyzet létezik, s ha létezik, el is kell nevezni. Így született meg a fordított Atalanta-szindróma kifejezés.
Mielőtt erre rátérek, fontos hangsúlyozni néhány tényt. A menopauza időszakát (amely kifejezést a „méné” – hold, „ménész” – hónap, és a „pausa” – szünet ógörög szavakból alakították ki) az orvostudomány 45 és 55 év közöttre teszi. Sokaknak előbb, akár a negyvenes évei elején kezdődik. Ebben az időszakban a menstruáció elmarad, a test és a lélek elkezd megváltozni. A leggyakoribb külső tünetek a súlygyarapodás, az izmok feszességének csekély csökkenése, a fáradtság, az ingerlékenység és az alvási problémák. Sajnos, nagyon sok nő azt érzi ebben az időszakban, hogy ő már „öreggé”, „nem igazi nővé” és „haszontalanná” válik, s ez lelki instabilitást okozhat, amely többek között depresszív, de akár agresszív viselkedésben is testet ölthet – és ilyenkor jön a „klimaxos nő” társadalmi vádja…
Mivel erről a témáról egy férfi kutatónak, aki ráadásul nem is szakpszichiáter, rendkívül nehéz beszélgetnie élőben, ezért az internetet hívtam segítségül. Az egyik szenior akadémiai közösségből, ahol rendszeresen tanítok, harminc, önként vállalkozó asszonyt interjúvoltam meg e-mailben. Arra kértem, meséljék el, volt-e hasonló tapasztalatuk, mit éltek át a menopauza során és után. Nem kérdőíveztem, hanem ezt az egyetlen kérdést tettem fel, és hagytam, hogy sokat írjanak, mindenki annyit, amennyit szeretne. Azt kértem, hogy a dokumentumokat nyomtassák ki, és tegyék be egy közös mappába, így az anonimitás is teljességgel megtartható lett.
A válaszaik megdöbbentőek voltak: mindenki meghatározta – igaz, jelentősen különféle fokokban – ezeket a jelenségeket! Elsősorban azt, hogy a menstruáció 45 és 55 év közötti teljes elmaradása környékén saját nőiességükben éreztek csorbát. Ami még inkább figyelemfelkeltő volt: 11 ember – tehát több mint az egyharmad! - azt írta, hogy ez az érzés teljesen igaz is, ekkortól valóban más emberekké váltak. Sokkal kevésbé érezték magukat nőnek, miközben többen megjegyezték azt is, hogy egyébként fizikai és lelki értelemben köszönik szépen, de alapvetően jól vannak így, sok évvel a menopauza után. A fordított Atalanta-szindróma tehát egyértelműen létezik, s nyilvánvalóan komolyabb további kutatásokat igényel, amelyeket szakpszichológusoknak és pszichiátereknek érdemes elvégezniük, a korábbi fogalmi rendszerekkel összekapcsolva.
Ebben a rövid írásban azt hiszem, elsősorban nem a kérdés kutatói boncolgatása az érdekes, hanem az, hogy mitől érzi magát kevesebbnek egy nő a menopauza során és végeztével a 21. század elején, Európa közepén? Úgy gondolom, hogy erre nem elsősorban az orvostudomány és nem is feltétlenül a pszichológia adhat hiteles választ, hanem a kultúratudomány. Hiszen nyilvánvalóan a kultúránk ifjúság- és nőképe az, amely ezeket a határokat kijelöli, s a frusztráltság érzése elsősorban ebből származik.
A negyven- és ötven év feletti nő ugyanis nagyon gyakran azt a jelzést kapja a szűkebb és tágabb környezetétől, legrosszabb esetben saját partnerétől, vagy gyermekeitől, hogy ő már nem annyira vonzó, izgalmas, kívánatos, s így az amúgy is meglévő aggodalmai az egekbe emelkednek. Egyértelmű tehát, hogy az ageizmussal (életkori diszkrimináció) átitatott, kegyetlenül ifjúságcentrikus kultúra az, amely a félelmeket létrehozza. Maga a nő egy komplexebb nézőpontból fizikai, lelki és szellemi értelemben nem változik túl sokat, közvetlenül a menopauza előtt, közben és utána. Akkor sem, ha ezt a változást akkor, éppen ezekben az éveket taposva sokan radikálisnak és hatalmasnak érzik.
Mit tehetünk azért, hogy a környezetünkben élő lányok, asszonyok ne váljanak a menopauza közben és után fordított Atalanta-szindrómássá? – tehetjük fel a kérdést. Mit tegyünk azért, hogy a hölgyek ne botox-kezelésekre, állandó és sérüléseket okozó konditermi edzésekre vagy éppen pszichiáterekhez járjanak? Avagy éppenséggel a szűkebb és rövidebb szoknyát választva a fiatalabb fiúk vagy férfiak körében akarjanak hódítani, mert nem tudják feldolgozni az ageing (öregedés) természetes folyamatát, és már nem érzik nőnek magukat?
Azt hiszem, erre a válasz sokkal egyszerűbb, mint elsőre gondolnánk: az elfogadó, szerető környezet. Elsősorban a közvetlen társ, aki minden pillanatban jelzi, hogy neki a nő, akit a legjobban szeret, továbbra is a legfontosabb, az egyetlen és a legszebb a világon. S ezt akkor is tudatosítja, ha a szeretett nő nehezebb periódusban van, például a hormonális változások kiváltotta nyugtalanság, lelki bizonytalanság, hangulatingadozás, testi változások és a gyakorta fellépő alvásproblémák miatt.
Emellett természetesen a tágabb család is nagyon fontos, amelynek tagjai nem csak anyaként vagy éppenséggel nagymamaként kellene, hogy tekintsenek az idősödő családtagra. Kellő rendszerességgel fontos jelezni: érzik nemcsak szülői, hanem női jelenlétét, szeretetét, melegségét, kisugárzását és szépségét is. Ha egy szerető és együttműködő környezetben történik az idősödési folyamat, az jelentősen tudja ellensúlyozni, s akár meg is tudja oldani a félelmeket. Együtt kell tehát tennünk azért, hogy ne alakuljon ki a fordított Atalanta-szindróma, ahogyan kamaszkorban is segítünk lányainknak, húgainknak, nővéreinknek, ha a változásokkal kapcsolatos problémákat élnek át.
A fordított Atalanta-szindróma azért is súlyos probléma, mert a menopauza utáni szakasznak van egy másik, fontos jellemzője, amelyet a társadalmi-környezeti nyomás sokaknál sajnos zárójelbe tud tenni. Sok hatvan év feletti női tanítványom arról beszél, hogy a menopauza utáni időszakban egyébként, fizikai és sokszor lelki értelemben is sokkal jobban érzik magukat, mint negyvenes éveik végén–ötvenes éveik elején. Sőt, szellemileg is inkább erősebbnek érzik magukat, mint egy évtizeddel korábban. Bármilyen furcsa is elsőre, de ki kell mondani: az öregedési folyamat nem egyenletes, az évek előrehaladtával lehetnek kifejezetten jobb egészségi és lelkiállapotaink is. Ha ez így van, felmerül a kérdés: hogyan érhető el még több nő számára ez?
Például úgy, amire már utaltam: ne engedjünk a társadalmi nyomásnak, és az általunk szeretett nő társaságában éreztessük vele, hogy a menopauza okozta változások mégsem olyan radikálisak. S mi, teljesen természetes módon – hiszen ez az igazság! – ugyanolyan fantasztikus nőként tekintünk rá, mint korábban. Ez már önmagában egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lelki és fizikai állapotot hozhat vissza, tehát: hatvan felett jobban érezhetjük magunkat, mint 50 körül!
Ehhez hozzájárulhat egy különös helyzet is. Negyvenes éveink végén a munkában a legaktívabb időszakunkat éljük. Emellett kamasz vagy fiatal felnőtt gyerekeinkről is gondoskodnunk kell. Szülői értekezletről meetingekre rohanunk, miközben figyelnünk kell a jó megjelenésre is, de ott van a fejünkben az esti bevásárlólista és az, hogy holnap jön majd a villanyszerelő vagy be kell mennünk a bankba. Valószínűleg menopauzától függetlenül is állandó lenne bennünk a fáradtság érzése, és akkor is azt hinnénk, hogy sohasem érünk a feladatok végére. Hatvanas éveink elején viszont gyerekeink már nagy eséllyel kirepültek, a munkafeladatok sem akkorák, így életünk tempója egészségesen lelassul. Fizikai és lelki békénk helyreállhat. Hatvan felett tehát jobban érezhetjük magunkat, mint 50 körül!
Az emberi élet előrehaladtával egyes fizikai és mentális képességeink csökkennek, de – bármily meglepő – van, ami javul. A hétköznapi ember ezt élettapasztalatnak, az időstudomány krisztallizált intelligenciának mondja. Egyszerűen arról van szó, hogy jobban, komplexebben látjuk a világot, és így saját életünket is jobban tudjuk szervezni. Egy hatvan körüli ember tudatosabban tud koncentrálni a lényeges feladatokra, és jobban be tudja osztani az idejét – éppen ennek az intelligenciának a jóvoltából. Így megtörténhet az, hogy éppen a krisztallizált intelligencia nyugtatja meg, csitítja le a lelki háborgásunkat, és osztja be erőnket és erőforrásainkat, tehát: a jobb szellemi-mentális állapotnak köszönhetően hatvan felett jobban érezhetjük magunkat, mint 50 körül!
Hangulatunk, életkedvünk alapvető meghatározója a fizikai állapotunk. A menopauza idején – ahogy azt jeleztem – hőhullámokat, nagy hangulatingadozásokat, éjszakai felriadásokat, sokkal kevesebb alvást, súlygyarapodást lehet tapasztalni, ami az életszakasz végén teljesen véget ér, ezek a problémák gyakran teljesen eltűnnek. Nem meglepő, hogy számos hatvanas, aki korábban is figyelt testi és lelki egészségére, azt éli át, hogy jobban érzi magát, mint ötven éves korában. Egy kicsit magában szégyenkezik is emiatt, mert azt gondolja, hogy az öregedés egyenes vonalú, egyenletes folyamat, hiszen a társadalom ezt akarja vele elhitetni.
A példákból látszik: az ageing (öregedés) szerencsére csak nagy általánosságban mondható egyenes vonalú folyamatnak. Valójában, a személyes életünkben ez az egyenes vonal egészen más formákat és íveket vehet fel. Ehhez arra van szükség, hogy mind a menopauza időszakában, mind később egyszerre ügyeljünk fizikai állapotunk megtartására, lelki kiegyensúlyozottságunk megőrzésére, szellemi-mentális állapotunk fenntartására és spirituális békénkre, harmóniánkra. Ha ezt meg tudjuk valósítani, akkor a menopauzát nem egy női létünket tönkretévő eseménysorozatnak, a menopauza utáni szakaszt pedig egy letisztult, bölcsebb és harmonikusabb időszaknak látjuk, s ezzel a bölcsességgel könnyebben fogadjuk az öregedés okozta természetes fizikai és lelki változásait is!
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője
A cikk a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. támogatásával készült.