Miközben a nyugati társadalmak úton-útfélen deklarálják, hogy az idősek azonos értékűek a társadalom többi generációjával, a gyakorlatban nem ezzel találkozunk. Az ageizmus, azaz életkori diszkrimináció csak nagyon lassan csökken. A műalkotásokban, például a filmekben alig szerepel több idős ember, mint pár éve vagy évtizede. Helyénvaló a kérdés: hol vannak az idősek a filmekben, sorozatokban?
Még 2022-ben az időskorúak világával foglalkozó amerikai szenátusi bizottságnak az ismert amerikai színésznő, Doris Roberts egy rövid összefoglaló előadást tartott. Ennek szövegét Frank Schirrmacher, a Frankfurter Allgemeine Zeitung volt kulturális rovatvezetőjének tudományos-ismeretterjesztő könyvéből, A Matuzsálem összeesküvésből szó szerint idézem:
„Tisztelt Elnök úr, tisztelt bizottsági tagok, hölgyeim és uraim! Elmúltam 70 éves. Karrierem csúcsán állok. Soha nem kerestem több pénzt, és soha nem fizettem több adót, mint ma. A társadalom mégis olyasvalakinek tart, akit ki kell selejtezni. Nézeteimet jelentéktelennek, szükségleteimet furcsának, ízlésemet pedig olyasminek tartják, ami semmiféle szerepet nem játszik a piacon. Sorstársaimat és engem másoktól függőnek, gyámoltalannak, improduktívnak tüntetnek föl, olyan lényeknek, akik követelnek, nem pedig adnak. A valóságban azonban az idősek többsége önmagával elégedett középosztályt alkot, olyan fogyasztókat, akik jobb anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, mint a legtöbb fiatal pár; olyan réteget, amely a társadalomnak időt és tehetséget tud nyújtani. Ez, tisztelt Elnök úr, nem egy szomorú helyzet. Ez bűn. Azért vagyok itt, hogy rávegyem önöket arra, szálljanak szembe azokkal a hatalmas lelki pusztításokkal, veszteségekkel és költségekkel, amelyeket nemzetünknek el kell szenvednie az időskorúak hátrányos megkülönböztetése miatt.”
Roberts beszédében egy másik problémáról is beszélt: a hollywoodi filmes világ erősen diszkriminálja az időseket, különösen a nőket. A színésznőknek már 25 évesen botox-injekciókat adnak hamvasságuk megőrzésére, 40 évesen már többüket öregnek nyilvánítják, még a nagymama-szerepre is. A 40 évesnél fiatalabb színésznők számára háromszor annyi szerepet kínálnak, mint az idősebb kollégáiknak. A forgatókönyvírók átlagéletkora pedig radikálisan lecsökkent, s ma már csak 19 százalékát kapják meg az összes munkának.
Roberts beszédének közvetett és közvetlen hatása is volt. A közvetlen az volt, hogy az Egyesült Államokban széles körű sajtópolémia indult a témában, amely mind a mai napig előkerül, hivatkoznak rá. A közvetett az volt, hogy 2003 tavaszán 175 forgatókönyvíró tiltakozott a tévé- és filmstúdiók ellen, hogy 40 év felett nem foglalkoztatnak.
Minden felbuzdulás és valós törekvés ellenére mára a kép hasonlóvá vált az ezredfordulóshoz. Sajnos, nincs már Doris Roberts (2016-ban halt meg), és Schirrmacherek (2014-ben hunyt el), akik fellépnének a sajátos diszkriminatív magatartás ellen, amely nem bántja, hanem egyszerűen elfeledkezik az idősebb korosztályról.
Ha ma, 2023-ban megtekintjük a Netflix vagy az HBO legnépszerűbb sorozatait, akkor többnyire kétféle idősábrázolással találkozhatunk, ha van ilyen egyáltalán: a végelgyengülésben szenvedő, kórházban élő idős emberrel, és ennek ellentettjével: a fiatalként viselkedni akaró időssel, aki direkt olyan ruhákat hord és úgy viselkedik, mint a fiatalok.
Tipikus példa erre a You (Te) című sorozat a Netflixen, amely 40 részből (4 évadból) áll, és három amerikai nagyvárosban, New Yorkban, Los Angelesben és San Franciscoban játszódik. Ebben a sorozatban, a mintegy 50 főszereplő között összesen 1 (!) idősebb ember van: az egyik női szereplő édesanyja, aki közösségi média-influencer, és nem képes reálisan szembenézni a saját korával. A mellékszereplők között pedig összesen egy karakteres ember van (a főszereplő nevelőapja), aki viszont előrehaladott demenciában szenved, és csak az arcával és az ujjaival kommunikál.
Azért szomorú ez a tendencia, mert ezek a videómegosztók maguk is influencerek, az általuk megjelenített ízlés és értékítélet jelentősen hat tudatunkra és tudatalattinkra.
Szerencsére vannak üdítő kivételek is, ezért beszélhetünk lassú változásokról. Az úgynevezett „idősfilmekben” nem egyszer az idősek a főszereplők, vagy a film az idősek perspektívájából meséli el a történetet. Ilyen film például az Ifjúság (Paolo Sorrentino), Az ember, akit Ottónak hívnak, vagy éppen az Apa, Anthony Hopkins emlékezetes főszerepével.
Azonban a népszerű, milliárdok által látogatott, ún. mainstream videómegosztók sorozataiban (Netflix, HBO, stb.) továbbra is az a helyzet, hogy ha időssel találkozunk, az inkább a véletlen műve. Az időseket általában gyengének, betegnek, halálközelinek ábrázolják, ahogyan már két évtizede is ez volt a jellemző. Ma a művelt nyugati társadalmak jobban ügyelnek arra, hogy minden egyéb másság megjelenjen a művekben, mint az idős emberek világa és gondolkodása. Hiszen ez esetleg kivethet minket a komfortzónából, és emlékeztethet a halálra és az elmúlásra, amelyek nagyon kellemetlen dolgok.
Fontos volna, ha ezeken a portálokon nem csak az idősfilmek területén lennének változások, hanem a sorozatok terén is, hiszen ezeket összehasonlíthatatlanul többen és még inkább sokkal hosszabban nézik, mint az egyes, izgalmas, egész estés mozifilmeket, így jobban hatnak a tudatunkra és a tudatalattinkra is.
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője
A cikk a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. támogatásával készült.