Az utóbbi években az időskori memóriazavarok és a demencia kutatásában számos olyan meglepő eredmény született, amelyek nemcsak a tudományos közvéleményt vagy a gyakorló gerontológusokat, de még az élénk fantáziájú érdeklődőket is meglepték. Ezek egyike az a kínai kutatás, amely a gyermekkori kapcsolati háló és az időskori kognitív problémák lehetséges kapcsolatait vizsgálta.
Három amerikai kutató (Jeffrey A. Burr, Sae Hwang Han és Changmin Peng) 2020 tavaszán publikálta azt a kutatást, amelyet Kínában végeztek 2011 és 2015 között, három szakaszban, majdnem 14.000, negyvenöt év feletti ember részvételével. A kétévente, tehát összesen háromszor megkérdezett kutatási minta, a résztvevők száma már eleve lenyűgöző, s önmagában már csak ezért is széleskörű figyelmet érdemel ez a kutatás.[1] [1] Publikálva: The Gerontologist, 2020, Vol. 60, No. 8.
A vizsgálatokból kiderült, hogy az úgynevezett harmadik kori (45+) gondolkodási hatékonyság és memóriateljesítmény erős összefüggést mutat azzal, hogy gyermekkorban (még pontosabban: 17 éves koruk előtt) mennyire volt nagy és intenzív a baráti kapcsolati háló: mekkora és milyen minőségűek voltak a barátságok. Ahol ezek a mutatók magasak voltak (sok és jó minőségű baráti kapcsolat volt), ott az időskori, a kutatásban pontosan megmért kognitív szint általában magasabb volt, mint azoknál, akiknél kevés, jó minőségű barátság volt. Az is megfigyelhető, hogy nemcsak a kognitív problémák, de a demencia is sokkal nagyobb arányban volt jelen azoknál, akik gyermekkorukban kisebb kapcsolati hálóval rendelkeztek, és az időskori szellemi leépülés sokkal kevésbé volt jelen azoknál, akiknek ez a hálójuk nagyobb volt és a barátságaik minőségibbek voltak gyermekkorukban.
A vizsgálat azt is mérte, hogy a felnőttkori társadalmi elszigeteltség és a magány hogyan hat az idősebb kori kognitív kapacitásra. Itt nemcsak a társadalmi kapcsolatrendszer objektíve nagy, közepes vagy alacsony volta volt a vizsgálat tárgya, hanem a szubjektív magányérzet is, azaz az, hogy az illető, akit kérdeztek, mennyire érezte magát egyedül. Az derült ki, hogy a gondolkodási képességek az objektíve elszigeteltebb és magányosabb embereknél, illetve a magukat magányosnak tartóknál alapvetően rosszabbak voltak, mint aki sem objektíve, sem szubjektíve nem volt elszigetelt. Viszont érdekes módon az időskori demencia leépülési sebessége ebben a vizsgálatban (ellentétben számos másikkal) nem mutatott fokozódást a magány hatására.
Mire utal ez? Egyértelmű, hogy a dementálódási folyamat lehető leghatékonyabb elkerülését már egészen fiatal korban, akár már az óvoda idején el kell kezdeni. Fontos, hogy a gyermek szeretetteljes, energiadús környezetbe kerüljön, ahol barátságokat köt, társaival együtt oldanak meg feladatokat, és hatékonyan kommunikálnak. Ez a gyermek számára folyamatos feladatokat jelent, és örömet is, hogy gondolataiból a közösség sokat befogadott. Úgy látszik, hogy azok az emberek, akik gyermekkorukban a társadalmi kapcsolatokban kevésbé sikeresek, egy idő után már nem is erőltetik azokat, s így agyuk számos területét kevésbé mozgatják. Ez nagyon gyakran megszokottá válik, s kognitív teljesítményük a felnőttkor harmadik korba fordulásakor már számos mutatóban rosszabb, mint azoké, akik aktív társadalmi életet élnek. Az azonban rendkívül érdekes, hogy a kései dementálódási folyamat sebessége viszont ezen vizsgálat szerint már nincs összefüggésben a fiatalkori és felnőttkori szociális aktivitással, ennek tempója már teljesen egyéni: azaz a baj megelőzése sikeres lehet a szociális aktivitással, a baj lassítása azonban vegyes eredményeket mutat.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a vizsgálat nem arra utal, hogy az időskori közösségi kapcsolatok nem segíthetnek a demens vagy akár az egészséges embereken is (s újra megjegyzendő, hogy több, más eredménnyel zárult vizsgálat is létezik). Pusztán arról van szó, hogy a demencia lefolyása mindenkinél más ritmusban történik, s más és más terápiát igényel. Ezért kell mindent megtennünk azért, hogy a dementálódás betegségként fellépő folyamata minél később jelenjen meg. Erre pedig ez a kutatás is megoldást ad: már gyerekkorban szerető, elfogadó társaságba kell vinni az embert, s később pedig ügyelni kell arra, hogy ne legyen magányos és elszigetelt.
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője
2021. 11. 19.