Az Örömjárgány egy 2017-ben bemutatott, egyszerre megható és ellentmondásos olasz film, amely (Hellen Mirren és Donald Sutherland megformálásában) két idős ember utolsó nagy kalandját meséli el. A történet középpontjában egy áttételes, bélrendszeri rákbetegségtől súlyos állapotban lévő asszony és egy súlyos tudatkihagyásokkal küzdő, nyugalmazott irodalomprofesszor férje áll, akik elhatározzák, hogy a palliatív szakasz, azaz a kórház és az otthoni ápolás utolsó stádiuma előtt még saját lakóbuszukkal elutaznak Hemingway szülőházához. Azért ez a céljuk, mert a férj Hemingway-kutató volt, de korábban sohasem volt alkalmuk eljutni a nagy író szülőházába. Az út során nemcsak a cél elérésére koncentrálnak, hanem közösen élik meg életük utolsó örömteli pillanatait, végül pedig a feleség döntése eredményeképpen együtt távoznak az életből.

A film egyik erénye, hogy érzékenyen mutatja be az időskori vágyak és álmok megvalósításának fontosságát. Az, hogy egy ilyen nagy vállalkozás – egy régóta dédelgetett, fontos és értelmes cél beteljesítése – örömmel és megelégedéssel töltheti el az embert, szép és inspiráló üzenet. Az idős szereplők elhatározása, hogy az életük végén is aktívak és önállóak maradnak, különösen értékes és szép gondolat és cél.

Ugyanakkor a film hitelességét és a filmet készítők felelősségét, egészségügyi-szakmai szempontból súlyos kritikák érhetik. Egy súlyos rákbeteg és egy demens ember felügyelet nélküli, hosszú utazása orvosi és gyakorlati szempontból is irreális, célba érésük valódi esélye gyakorlatilag a nullával egyenlő. A betegségük ábrázolása ráadásul erősen idealizált és romantizált, ami veszélyes üzenetet közvetíthet: azt a benyomást kelti, hogy orvosi támogatás és gondozás nélkül is bátran nekivághatunk hasonló kalandoknak. Ez a megközelítés súlyosan meggondolatlan döntésekhez vezethet, és figyelmen kívül hagyja a betegségek valódi kihívásait és veszélyeit.

És még nem szóltunk a családi vonatkozásokról. Az asszony és férje szó nélkül, egy kifejezetten rossz állapotú lakóautóval otthagyja az őket ápoló fiukat és az értük aggódó lányukat, nem törődvén azzal, hogy ez a számukra milyen pszichés hatásokat implikálhat. Erősen önző döntésük végül nem okoz gyermekeiknek bajt, de ez semmiképpen nem jelenthet követendő példát.

Az Örömjárgány tehát egyszerre felemelő és problémás alkotás. Bár az emberi kitartás és az álmok valóra váltásának erejét és fontosságát ünnepli, a betegségekkel való felelőtlen bánásmódot azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni. A film tehát inspirálhatja nézőit az időskori önállóságra, de fontos lenne, hogy a történet hangsúlyozza a felelősség és a megfelelő orvosi felügyelet jelentőségét – azt hiszem, hogy semmit sem csorbult volna a történet szépsége ezen dimenzió valamilyen bevonásával. 

Mindezek okán az Örömjárgányt idősek számára szervezett filmklubok műsorára semmiképpen sem tudom ajánlani, legfeljebb úgy, ha a csoport vezetője pontosan elmagyarázza a pozitív és negatív vonatkozásokat, s a film vetítése után a csoport közösen megbeszéli a látottakat.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője