A demenciával küzdő nagyszülővel kapcsolatos beszélgetések a családban különösen érzékeny témát jelenthetnek, főleg amikor gyermekek vagy éppen a tinédzserek is érintettek. Akkor is így van ez, ha a gyermek a leépülési folyamatot maga is látta és látja, de még inkább akkor, ha a tünetek hirtelen, szinte a semmiből jelentkeztek. Az AARP.org 2025 február közepén megjelent cikkében Cameron Huddlestone újságíró és felkérésére a különféle szakértők részletesen kifejtették, hogyan és miért fontos, hogy a gyermekek tisztában legyenek a nagyszülők betegségével. Bár az ösztön azt súghatja, hogy próbáljuk megóvni a gyerekeket a szomorú valóságtól, a szakértők, mint pl. Carrie Aalberts és Jacob Sermeno szociális szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy jobb, ha már fiatalon megértetjük velük, mi történik. Így nemcsak a zűrzavart és félelmet kerülhetjük el, hanem segíthetjük őket abban, hogy megfelelően reagáljanak a változásokra.

Természetesen a gyermekek életkora és fejlettsége határozza meg, hogy mennyire részletesen oszthatjuk meg velük a nagyszülő betegségével kapcsolatos információkat. Az AARP cikkében említett tanácsok szerint például a kisgyermekek számára érdemes egyszerű, ismerős fogalmakkal elmagyarázni a demenciát, például úgy, hogy "beteg" a nagyszülő, "felejthet", és ne csodálkozzanak, ha időnként furcsa dolgokat mondanak, vagy valamire nem reagálnak azonnal. Ez segíthet nekik megérteni, miért felejthet el a nagymama vagy nagypapa dolgokat, például akár egy rövid vagy hosszabb időre az ő nevét, és elkerülhetjük a zűrzavart. Ezzel az egyszerű magyarázattal a gyerekek nem érzik majd, hogy valami rejtélyes történik körülöttük, és nem lesznek megijedve a látottak miatt.

Fontos, hogy a gyerekek tisztában legyenek a betegség folyamatos jelenlétével. A cikkben Sermeno hangsúlyozza, hogy a kicsik számára nem szabad azt sugallni, hogy a betegség átmeneti, hiszen ez zűrzavart okozhat. Az őszinte, de megfelelő szintű tájékoztatás segít elkerülni a csalódásokat, és felkészíti a gyerekeket a jövőbeni találkozókra. Sőt, érdemes tisztázni, hogy a nagyszülők viselkedésében különféle változások is várhatóak, mint például a szorongás, a düh vagy a gyakori ismétlése olyan dolgoknak, amelyek elsőre is furcsák vagy éppen megszokottak, de ismétlésben furán hatnak. Ezzel a gyerekek türelmesebbek és megértőbbek lesznek. Ezzel együtt viszont meg kell adni nekik az „egérutat” is, hiszen nem ők az ápolók, tehát meg kell érteniük, hogy bármikor kiléphetnek a helyzetből, csak minden furcsaságnál szóljanak a szülőknek vagy éppen a gondozónak.

A tinédzserekkel és fiatal felnőttekkel való beszélgetések viszont más megközelítést igényelnek. A cikk szerint ebben a korosztályban fontos, hogy felnőttekhez illő nyelvezetet használjunk, és pontosan elmagyarázzuk nekik, mi történik (s azt is hangsúlyozzuk – tehetem hozzá jómagam – hogy tudatosítsuk a kissé nagyobb gyermekben, hogy nemsokára felnőtt lesz, és ezzel a problémával még többször fog találkozni, mint most). A demenciában szenvedő nagyszülők állapotának fokozatos romlása, valamint a betegséggel kapcsolatos részletes információk, akár a teljes várható kép megmutatása segíthetnek abban, hogy a fiatalok jobban felkészüljenek a jövőbeli találkozókra és nehezen feldolgozható helyzetekre.

Ugyanakkor a tinédzserek, különösen, ha gondozási szerepet is vállalnak, gyakran nehezen beszélnek a szüleikkel a betegségről. Ezért elengedhetetlen, hogy támogassuk őket abban, hogy más családtagokkal, barátokkal vagy akár szakemberekkel is beszélhessenek. Az AARP cikkében említett források, mint pl. az Alzheimer’s Association, segíthetnek abban, hogy a tinédzserek megfelelő iránymutatást kapjanak, ha demens-gondozásban vesznek részt. Magyarországon ezt a szerepet a szakorvosok és a pszichológusok-pszichiáterek tudják elsősorban ellátni, akiket érdemes gyermekünkkel felkeresni, ha úgy érezzük, hogy mi nem vagyunk elegendőek a helyzet megfelelő kommunikálására és kezelésére. Szintén fontos, hogy egy tinédzsert nem lehet terhelni túl nagy ápolási munkával: ott van neki az iskola, a baráti társaság és minden, ami a korához tartozik. Ezért – tehetem hozzá – nem lehet rá nagyobb terhet tenni, mint ami ezek után következik, s itt is folyamatosan figyelni kell a reakcióit.

Szintén fontos még – ahogy a cikk kiemeli, hogy a beteg hozzátartozónkat ne infantilizáljuk, azaz ne beszéljünk vele úgy, mint egy gyerekkel – ezt a tinédzsernek is meg kell tanulnia, ahogy természetesen azt is, hogy minden szempontból, akkor is, ha nehéz, úgy kell viszonyulni a beteg nagyszülőhöz, mintha az teljesen ép értelemmel rendelkezne, azaz a lehetőségek határáig meg kell vele értetni az adott helyzetet és a benne működő lehetőségeket.

Amennyiben a gyermek vagy a tinédzser nem lakik folyamatosan velünk, fel kell készítünk őt az akár meghökkentő állapotváltozásokra is – nagyon fontos a folyamatos kapcsolattartás gyermekünkkel, s így ő pontosan képben lesz a változásokat illetően. Szintén fontos, hogy a család életében nem állandóan jelenlévő gyermek megérkezése után és jelenléte alatt szélesebb kontextusban beszéljen a demens nagyszülővel, így az jobban megérti, hogy mi történt az unokával éppen, sőt: extrém esetben, rosszabb pillanatokban a primér felismerést is segítheti ez.

Ahogy a cikk is kiemeli, a legfontosabb, hogy folyamatos párbeszédet folytassunk a gyerekekkel, és a lassan felnőtt korba lépő gyermekeinkkel a demenciával kapcsolatban. A gyermekek és a tinédzserek képesek feldolgozni az információkat, ha azokat a saját életkoruknak megfelelően tálaljuk. Továbbá, ha bizonytalanok vagyunk, hogyan beszéljünk a velük a nagyszülők állapotáról, emlékezzünk Sermeno tanácsára: mutassunk példát, és beszéljünk őszintén, hogy gyermekünk is megtanulja, hogyan kezelje a nehéz helyzeteket.

Az ilyen beszélgetések segíthetnek abban, hogy a gyerekek és a tinédzserek ne érezzék magukat kiszolgáltatottnak a betegség okozta változásokkal szemben, hanem felkészülten és empátiával álljanak hozzá a nagyszülőkhöz. Mindez pedig biztosíthatja, hogy minden generáció képes legyen megbirkózni ezzel a nehéz helyzettel, ami alapvető cél egy jól működő család számára.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője