A mai, posztmodernnek nevezett világban sokkal kevesebb az az ember, aki élete nagyrészét ugyanabban az utcában, esetleg ugyanabban a házban élte. Általában vándorok, ha tetszik: „flaneurok” vagyunk. Több kerületben, vagy éppen számos városban, nem egyszer több országban is élünk hosszabb-rövidebb időket.
Azonban egyszer csak feltámad a nosztalgia bennünk gyermekkorunk nyugalma, harmóniája, békéje és örömei iránt. Ilyenkor sokan fizikailag is megkeresik az eltűnt idő nyomait, majd keserűen csalódnak: „nem az a hely”-élményük van. A település átépült, új, ismeretlen emberek lakják, s a szép múlt csak nyomokban létezik, ha létezik még egyáltalán. Felmerülhet a kérdés: mit rontunk el ezzel a múltkereséssel, és hogyan lehetne ezt másképp csinálni?
Az eltűnt idő nyomait kutatta Gustavo Alabiso, Karlsruhéban élő fotóművész is. 2017-ben (még a Covid előtt) úgy döntött, felkeresi gyerekkora helyszínét, az egyik legszegényebb olasz települést, a szicíliai Riesit. Egyszersmind megkeresi osztálytársait is, akikkel egy akkor alapított, speciális általános iskolába jártak, amelyet ma napköziotthonos iskolának neveznénk. Az iskolát a valdensnek nevezett keresztény közösség, és annak vándorprédikátora, az olasz szellemi életre az 1960-as években nagy hatást gyakorló Tullio Vinay hozta létre.
Az Olajfák hegyének nevezett területen nemcsak iskola, hanem egyéb közösségi terek is épültek az organikus építész, Leonardo Ricci jóvoltából. A gyermekek megtanultak kertészkedni, állatokat gondozni, és reggel 8-tól késő délutánig minden nap valódi közösségben éltek.
Kétségkívül kiemelkedést jelentett a diákoknak ez az iskola. A többség sikeres emberré vált, szétszóródva Olaszország különböző városaiban. Hatvanas éveik előszobájában járva még mindig szeretettel emlékeznek az iskolai évekre, hiszen a gyakorlati képzés mellett lelkileg is sokat kaptak a valdens iskolától.
Jó hír, hogy az évtizedekkel később visszatérő Gustavo továbbra is iskolát talált, ahol a gyerekek most főleg az üvegházi palánták gondozását tanulják, miközben nagyon sokat játszanak és dolgoznak a szabad levegőn.
A visszatérésről szóló filmet nézve az emberben a zavarodottság érzése jelentkezik. (A film a Netflixen látható 2022 őszétől.) Egyrészt nem derül ki, mit is akart Gustavo azzal, hogy megkeresi gyerekkora fő helyszínét, és beszélget a volt osztálytársakkal. Ahogy az sem derül ki, mi a konklúzió. A nézőnek az az érzése, hogy voltaképpen a háttérben csak egy ötlet van.
A film készítése előtt pár évvel ugyanis kiderült: az egyik lelkész számos kedves filmfelvételt készített az 1960-as években a városról és az iskoláról. A felvételeken több mai felnőtt gyermekként látható is. Az ötlet az lehetett, hogy a régi filmfelvételek köré egy történetet kerítsenek, ami elmeséli az akkori élet nehézségeit és örömeit, és megmutat egy letűnt vagy letűnőben lévő világot.
Ez azonban semmilyen módon nem sikerül, hiszen az akkori életből csak különféle képkockák és emlékek villannak fel. Az emberek ma is szegénységben élnek, az iskola pedig megvan. Nem tűnt el tehát semmi, a hagyományok élnek és sajnos a szegénység és a nyomor is megmaradt, csak most éppen új kihívások vannak körülöttük. Ráadásul a táj ugyanolyan mesés és romlatlan, mint ahogy ez évszázadok óta jellemzi a szicíliai kisvárosok és falvak világát, s amit milliók keresnek fel az év minden szakaszában. A film tehát így nem a letűnt, hanem az örökké hasonló, körben forgó idő lenyomatává válik.
Ez a koncepciótlanság visszavezet minket az eredeti kérdéshez: hogyan keressünk múltunkat, és hogyan ne? Nagyon fontos egy ilyen elszánás esetén tisztázni magunkban: azt a boldog, harmonikus állapotot, amelyet keresünk, szinte biztosan nem fogjuk megtalálni. Egyrészt azért, mert az az esetek túlnyomó részében akkor sem létezett. A felnőttek kerítettek körénk – nem egyszer nagyon kemény munkával – a békét, biztonságot és a stabilitás érzetét. De ha ez a boldog harmónia esetleg valóban meg is volt, azok az emberek, akikkel ezt megéltük, már elköltöztek, mások megváltoztak, sokkal idősebbek lettek, és sokan már nem is élnek. Ahogyan megváltoztunk mi is, az évek és az évtizedek alakítottak, formáltak minket, és amikor visszatérünk, már szükségképpen mi is más emberekként térünk vissza.
Ha mindezt végiggondoljuk, nagyon hamar rájövünk, hogy a boldogság, a harmónia, a teljesség érzése gyerekkorunk kapcsán nem a fizikai térben van, és nem is feltétlenül ott idéződhet fel, hanem a lelkünkben. Ha ezt megértjük, át kell gondoljuk: szeretnénk-e elmenni gyerekkorunk színhelyeire, nem fog-e számunkra ez az egész inkább negatív érzéseket kelteni.
S ha mindezt átgondoljuk, és mégis az utazás mellett döntünk, már nem a csodát várjuk, hanem a kicsinek is tudunk örülni. Lám, lám, ez a ház megmaradt; lám, lám, milyen szépen átépült ez az utca, s milyen jó, hogy játszótér van a szemetes terület helyén, stb. Azaz: azt is meglátjuk, ami pozitív, és azt is, ami változatlan, nemcsak azt, ami már nem létezik. Ezzel együtt pedig arra is van esély, hogy egy-két részlet látványa már elfeledett emlékeket idéz fel bennünk. Így, amikor az utazást tervezzük, azt is végig kell gondolnunk: bírjuk-e azt, ha esetleg negatív emlékek rohannak meg, nem fog-e minket megviselni, hogy szüleink és nagyszüleink világát újra elevenné tesszük magunkban?
Amint látszik: az eltűnt idő keresése nem egyszerű feladat. Csak akkor tűnik annak, ha - mint a film készítői is - nem gondoljuk végig: tulajdonképpen miért tesszük. Amennyiben nem csak szokásból, ötletből vagy divatból fogunk a múltunk helyszíneinek felkeresésébe, a lelkünket alaposan fel kell készítenünk erre.
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője