Aligha van olyan olvasónk, aki nem gondolt már arra, és sokan sajnos tapasztalták is a környezetükben, hogy a magányos, idősebb ember gyakran betegesebb, különféle memóriaproblémákkal küzd, nagyobb kommunikációs nehézségei vannak annál, aki ugyan vele egyidős, de nem egyedül él, s így mindennap beszélget valakivel, nemcsak az internet segítségével, hanem élőben is. Tavaly év végén nyilvánosságot látott egy szakmai tanulmány, amely szokatlanul nagy mintán vizsgálta meg ugyanezt a témát, és nagyon érdekes következtetésekre jutott.
Az Amerikai Pszichológiai Szövetség (APA) oldalán publikált kutatás – amelyet öt, col-md-yol és finn kutató jegyez – az Európai Egészségügyi, Öregedési és Nyugdíjas Felmérés (SHARE) 5 –8. hullámában részt vett embereket vizsgálta meg, közülük is azokat, akik 50 év felett voltak. A kutatásban részt vett személyek száma óriási volt, mivel 55.662 embert vizsgáltak meg. Az írásbeli és szóbeli felmérésen a verbális kommunikáció folyékonysága, a számolás, a képek és események azonnali felidézése és ugyanezek késleltetett felidézése volt a feladat. Mindezek alapján az az eredmény született, hogy a magány és a kognitív teljesítmény az 50–64 évesek körében az elemzésben egyértelműen nem volt összefüggésben egymással – a kép teljesen vegyes volt, sokan nagyon jó eredményeket produkáltak, magányosságuk ellenére is, mások pedig közösségben élve is rosszabbak voltak generációs társaiknál. Ez nyilvánvalóan arra mutat, hogy ezek az emberek, bár magányosan élnek, nincsenek izolálva, és talán még inkább fontos, hogy nem is érzik magukat izolálva. Sokan sokféle emberrel kommunikálnak, s aki ideig-óráig közülük tudatosan a magányt választja, az inkább töltődni akar, s jót is tesz neki, ha kisebb időszakokra kivonja magát a környezetéből.
Egészen más a helyzet viszont a hatvanöt év felettiek körében, ahol a magány egyértelműen és markánsan alacsonyabb kognitív teljesítménnyel járt mind a négy kognitív tartományban: rosszabbul idézték fel rövid és hosszú távon a látott képeket és szövegeket, rosszabb volt a verbális kommunikációjuk és pontatlanabbul is számoltak saját kortársaiknál, akik 65 év felett is családban éltek vagy szoros baráti kapcsolatokat ápoltak.
Egyértelműen elmondható tehát, hogy a szellemi képességek ötven év felett nem változnak jelentősen annak hatására, ha az ember egyedül marad (elválik, meghal a házastársa, kirepülnek a gyerekek, stb.), de hatvanöt felett viszont már markánsan kimutatható az egyedüllét, még inkább a teljes izoláció káros hatása. Ez még erősebben felveti azt a kérdést és egyben feladatot, hogy sűrűbben járjunk társaságba, építsünk emberi kapcsolatokat, s aki nem szeret kimozdulni, annak legalább az interneten alakuljanak ki közösségei, ahol sokat beszélget, akár vitázik is, emlékeket idéznek fel, és megbeszélik a napi feladatokat. Úgy látszik, igaza van a fiatalon meghalt magyar költőnek, József Attilának: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”…
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője