Sok szenior tanítványom panaszkodik arra, hogy alig tudnak tartalmas időt eltölteni unokáikkal. A gyerekek vagy tanulnak, vagy edzésre járnak, vagy barátaikkal vannak, vagy nyomkodják a digitális eszközök gombjait. Nincs idő beszélgetni, közös élményeket szerezni. Így a nagyszülő-unoka kapcsolatok az idő múlásával lassan elkopnak, kissé vagy nagyobb mértékben kiüresednek. Nyilvánvaló, hogy ennek elkerülésére mindkét generációnak tennie kell. Az egyik legjobb megoldás lehet egy közös filmnézés megszervezése.
Egy jó film minden generációnak élményt ad. A közös filmnézés pedig közös élményt ad. Például a Hadik című magyar film. Szikora János rendező történelmi filmjét idén márciusban mutatták be, s remek alkalom lehet arra, hogy bármelyik nagyobb moziba közösen, unokáinkkal együtt elmenjünk.
Ezekben a mozikban ma már nem kérdés, hogy a legkényelmesebb székekben ülhetünk, és leggyakrabban dolby hangminőségben élvezhetjük a filmeket. Így minden generáció számára garantált lehet a tartalmas kikapcsolódás. Vagy még inkább a „bekapcsolódás”. Hiszen az igazi művészi élmény éppen arról szól, hogy bekapcsolódom egy érdekes, különleges, magával ragadó világba, s ettől végül magamat is jobban megértem.
A Hadik című film pontosan ilyen, hiszen minden generáció megértheti „magát”: ugyanis rólunk, magyarokról szól. Egyrészt Hadik Andrásról és huszárairól, akik 1757-ben huszárosan bevették Berlint, s ezzel megfordították az osztrák-porosz örökösödési háború menetét. Másrészt pedig arról, hogy rólunk magyarokról mit tud és mit képzel a „Nyugat”, milyen szerepet szán nekünk társadalmi és politikai küzdelmeiben.
A kiváló színészi alakításokkal (mások mellett Trill Zsolt, Reviczky Gábor, Mucsi Zoltán) elénk kerülő, valamivel több, mint másfél órás filmben az idősebbek élvezhetik a történelmi pontosságot, hiszen az események voltaképpen mind úgy történtek, ahogyan azok elénk kerülnek. Ha van idejük és kedvük rá, el is magyarázhatják a 18. század közepének történelmi-társadalmi világát unokáiknak, akik nagy valószínűséggel tátott szájjal fogják ezt hallgatni. Hiszen számukra Mária Teréziáról a jól megjegyezhető dátumon (1777 – Ratio Educationis) túl legföljebb az „életünket és vérünket” juthat eszükbe, amikor a magyar rendek elfogadták az ifjú császárnő szolgálatát. Esetleg beugrik még Mária Terézia fia, a kalapos király, II. József, akit érthetetlenül nagy részletességgel tanulnak a középiskolások. Nem valószínű viszont, hogy sokat tudnak a huszárokról, és Hadik akkoriban az egész világot bejáró hőstetteiről. Ha ezeket megismerik, büszkébbek lesznek magukra és hazájukra.
Fontos, hogy ezeket az ismereteket és érzéseket átadjuk a fiatalabb generációnak. Bármilyen meglepő is: a nemzeti érzések, az „oikophilia” (helyhez tartozás) kialakítása nem a politika és nem az iskola feladata elsősorban, hanem a szülőké és a nagyszülőké. Nem pusztán arra kell megtanítanunk gyermekeinket, hogy kritikus helyzetekben hogyan érdemes viselkedni, hogy önmagukat és szeretteiket megmentsék és segítsék, hanem arra is, hogy kik vagyunk mi, honnan jöttünk, hogyan kerültünk a Kárpát-medencébe, s ott mi, magyarok milyen szerepet játszottunk több mint 1000 évig. Ha ezt általunk is megerősítve megértik, büszkék lesznek arra, hogy egy nagyszabású és sikeres történet szereplői, amely nem pár évszázadra, hanem több mint egy ezredévre nyúlik vissza. Egy ilyen közös élmény és közös tudás pedig még jobban megerősíti a generációk közötti kapcsolatot és lehetőséget teremt a további közös beszélgetésekre. Így válhat egy moziélmény összekötő kapoccsá a nagyi és az unokák között…
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője
A cikk a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. támogatásával készült.