Az Ulysses-szindróma kifejezést Joseba Achotegui Loizate barcelonai orvos-pszichiáter alkotta meg még 2002-ben. A col-md-yol pszichiáter az országába érkező bevándorlók kapcsán azt figyelte meg, hogy sok embernél poszttraumás zavarok alakultak ki, az új hazába kerülve, akut stressz, depresszív tünetek vagy maga a depresszió jelent meg, migrén, tenziós fejfájás, álmatlanság, súlyos fáradtság, étvágytalanság lépett fel. Ennek a szindrómának időskori változata is létezik, és nemcsak egy másik országba való áttelepedés során fordulhat elő, hanem egy közelebbi költözés után is, például egy szociális otthonba történt átkerüléskor. Mi a teendő ilyenkor, és mindenkit rá kell-e kényszeríteni a nyugalomra?
Ulysses (Odüsszeusz) király a trójai háború után tíz évet bolyongott, mire hazajutott otthonába, Ithakába, szerető felesége, Pénelopé karjaiba. A szindróma elnevezése nem azt jelöli, amire talán elsőre gondolunk, hogy Odüsszeusz végre otthonra találva egy idő után megunta a semmittevést, hanem abból az időszakból meríti tartalmát, amikor még nem talált haza. Sőt: sokszor teljesen reménytelennek érezte a hazatérést, és csak bolyongott új és új hazák, otthonok között. (Tulajdonképpen ezt az állapotot Bolygó Hollandi-szindrómának is lehetett volna nevezni.) Az Ulysses-szindróma időskori változata megjelenhet akkor is, ha az idős ember szociális otthonba költözik és nehezen találja a helyét.
Öreg fát nehezebb átültetni – tartja a mondás. Éppen ezért azt hiszem, hogy egy jelentős lakókörnyezeti változásra csak az vállalkozzon, aki pontosan tudja, hogy számára a régi lakhely már tényleg nem élhető, és van a környezetében olyan, aki az új helyszín megszokásában, „belakásában” jelentősen segédkezik. Ezzel együtt azoknak a segítőknek, akik az új helyszínen otthonossá teszik az idős ember életét, szintén komoly feladatuk van. Barátságossá kell tenniük az új színteret, hogy abból a nyugalom és a biztonság áradjon az idős ember felé. Ezt megtehetjük például azzal, hogy számos tárgyát és kisállatait áthozzuk az új helyre, vagy azzal is, hogy a korábbi otthonra emlékeztetően rendezzük be az új lakhelyet. De ezeknél is nagyon fontos, hogy minden vele egyeztetve, az ő egyetértésével történjen.
Ebben a cikkben azonban – ahogy a cím is mutatja – nemcsak arról szeretnék szólni, aki az új helyen nyugalomra, derűs, békés időskorra vágyik. Azokról is kell beszélnünk, akik életük utolsó szakaszában még úgy érzik, sok dolgot nem láttak, nem éltek át. Szeretnének utazni, világot látni, mert fiatalabb korukban sokat dolgoztak, gyermekeket neveltek és kevés idejük volt saját magukra. Vagy akár fiatalon is szerettek már utazni, új és új világokat megismerni. Ezt a helyzetet és egyben megcélzandó állapotot nem tudományos, de talán mégis pontosan leíró kifejezéssel kalandos időskornaknevezhetjük. Ezt már a nagy, 19. századi angol költő, Tennyson is megfogalmazta 1833-ban, Ulysses c. versében:
„(…) Itt az öböl; csattognak a vitorlák: / kint a nagy óceán. Matrózaim,
munkáim s lelkem osztályosai – / kik mindig egyformán örültetek
napfénynek és viharnak, nyilt szivek /és nyilt koponyák – öregek vagyunk;
de az öregnek is van dolga, rangja; / jöhet még néhány nagy tett, amely illik
azokhoz, kik istenekkel csatáztak. / A sziklákon már hunyorog a fény;
a nappal sápad: kél lassan a hold: / a mélység zendül. Föl, barátaim,
nincs még túlkéső új földet keresni. / El a parttól, és hasítsuk a zengő
barázdákat; akarom, hogy repűljünk / túl a napon s túl minden nyugati
csillag fürdőjén, mire meghalok. / Talán lemos az örvény dühe, de
talán a Boldogok Szigete vár, / s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest.
Sok titok van még; és bár nem vagyunk / az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; / sors és idő gyengíthetett, de hős
szivünk együtt ver s kemény hite, hogy / küzd, keres, talál s nem hagyja magát.”
(Szabó Lőrinc fordítása)
Tennyson versében pontosanan leírja a kalandos időskort. Arra a gerontológusok is felhívják a figyelmet, hogy lehetőség szerint mindenki legyen aktív és tevékeny idős korában, azaz tanuljon, éljen közösségi életet, őrizze fizikai és szellemi állapotát. A kalandos időskor azonban még ennél is többet jelent: mivel az idős ember alapvetően „jól érzi magát”, ezért új és új kihívásokat vállal. Az ilyen ember úgy érzi, hogy számára az „otthonlét”, az egyhelyben maradás nyűgöt és unalmat jelent.
Bizony itt a környezetnek és neki, saját magának is nagyon kell vigyáznia kell arra, nehogy fizikai, lelki és szellemi kiégés vagy egyéb betegség legyen a sok kaland vége. Amennyiben a kalandos időskor ezeket a problémákat meghozza, minden túlzás nélkül mondható, hogy fordított Ulysses-szindrómáról beszélhetünk: az illető az otthonlétet nem tudta megszokni, s súlyos vándorláskényszerben él, szemben azzal, aki attól szenved, hogy nem talál otthonra.
Azt hiszem, hogy számunkra, átlagos idősödő emberek számára ezek a végletek pontosan azt mutatják meg, hogy mit kell kikerülnünk. Nagyon fontos ugyanis a legtöbb idősödő ember számára, hogy a világban „valahol otthon legyen”, és az békét, biztonságot, nyugalmat adjon neki.
Ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy néhanapján vágjunk bele a kalandba! Ha úgy érezzük, hogy érdeklődésünket felkeltette valami, akár egy távoli vagy közeli úticél, egy kulturális program, egy jó étterem egy másik városban, vagy a barátainkkal szeretnénk egy izgalmas hétvégén részt venni, megfelelő előkészületek után ne tétovázzunk! Persze, az ilyen kalandok során is érdemes tisztában lenni azzal, hogy testünk, lelkünk és szellemünk mire képes, mit bír. Életünk harmadik szakaszában – az intenzív, napi munka és gyereknevelés időszaka után is - élhetünk minden pillanatban megfontoltan, derűsen és kalandosan. Ezt hívja az ókori költő, Horatius arany középútnak. S azt hiszem, ez lehet a jó idősödés (ageing) egyik legfontosabb alapelve!
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője