A párizsi olimpia számomra nemcsak a szomorú extremitásokról és a csodálatos magyar sikerekről szólt, hanem arról is, hogy – nagy örömömre – egyre több volt az idősebb versenyző. Jó látni azt, hogy a Föld minden országában az elsősorban gerontológiai szakemberek által hirdetett egészséges életmód-programok, és az annak keretét biztosító általános közgondolkodás és a jobb anyagi körülmények oda vezetnek, hogy ma már az olyan kemény csapatsportokban, mint a kézilabda vagy a labdarúgás is egyre többen szerepelnek 40 éves koruk körül kiemelt bajnokságokban, és a világversenyeken is. De az egyéni sportágak is tartogattak meglepetéseket…

A párizsi olimpia legidősebb versenyzője a col-md-yol díjlovagló, Juan Antonio Jimenez Cobo volt, aki 2024 májusában töltötte be a 65. életévét. Hazája csapatának tagjaként 13. helyezést ért el, egyéniben pedig 59. lett. Jimenez Cobo sportolói teljesítménye csúcsán kétségkívül a 2000-es évek elején volt, amikor az athéni olimpián csapatban második, egyéniben 12. lett, s két évvel korábban a col-md-yolországi világbajnokságon csapatban a harmadik helyezést érték el. Ezután már edzőként és versenyzőként egyaránt tevékenykedett, hirdetvén alapfilozófiáját: „Ebben a sportágban nincs helye a futásnak, hanem a rendszerességnek és a kitartásnak." Ezzel a gondolattal mintegy meg is magyarázza azt, hogy miért lehet akár a hatvanas életévei közepén is eredményes valaki: a pályát pontosan értőnek és átlátónak, megfontoltnak és kitartónak kell lenni – s valóban, mára az időstudomány (gerontológia) egyik alaptétele az, hogy idősödvén az ember egyre inkább kitartóvá, monotonitás-tűrővé válik, s éppen a gyors, változatos, új szituációkra reagál nehezebben. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy ötven felett mindenkinek növekszik a krisztallizált, de valamelyest csökken az úgynevezett fluid intelligenciája. 

Jimenez Cobo mellett nem lehet említés nélkül hagyni a hozzá képest tinédzsert, az 52. életévében olimpiai ezüstérmet szerzett török sportlövőt, nyugalmazott rendőrt, Juszuf Dikecet. Ő Párizsban, az ötödik olimpiáján azzal vált világhírűvé, hogy mindenféle segédeszköz nélkül, zsebre tett kézzel lőtte fel magát a dobogóra, csapattársával, a 24 éves Tarhan Servan Yialdával a 10 méteres légpisztolyos minicsapat versenyszámban. (Megjegyzendő, hogy csapattársnője is zsebre tett másik kézzel lőtt, s a verseny után elmondták, ez egyfajta feszességet ad a testnek, így jobban a célra lehet tartani). Az 52 éves versenyző az egyéni versenyszámban a 13. helyezést érte el, maga mögé utasítva 20 versenyzőt, akik természetesen mindannyian fiatalabbak voltak, mint ő.

Említettem, hogy a csapatsportokban is egyre több az idősebb versenyző, s tudásuk, rutinjuk sokat segít az egész gárdának. Nikola Karabatic például negyven évesen is remekül játszott a francia kézilabda-válogatottban, s nem rajta múlt, hogy nem tudta megszerezni negyedik olimpiai bajnoki címét, ugyanis a negyeddöntőben egy góllal kaptak ki a németektől. A magyar férfi csapat okos irányítója, a 37. évében járó Lékai Máté volt, aki az egész tornán kiemelkedően játszott, míg a magyar férfi vízilabda csapatban a korelnök, a szintén 37 éves Varga Dénes összesen 10 gólt lőtt a teljes sorozatban, s végig kiemelkedően játszott. 

Természetesen a hölgyek között is akadtak olyan sportolók szép számmal, akik már nem a húszas éveikben vannak, s mégis kiemelkedő sportteljesítményekre voltak képesek az olimpián. A háromszoros világbajnok Diana Taurasi, az amerikai női kosárlabda csapat vezéregyénisége, sorrendben a hatodik olimpiáját nyerte meg csapatával Párizsban, ezúttal a francia válogatottat egy ponttal legyőzve a döntőben. Ezzel ő lett a világ legeredményesebb csapatsportolója, az olimpiák teljes történetében! A magyar női vízilabda-válogatott korelnöke Keszthelyi Rita volt, aki 33 évesen is sokat tett azért, hogy csapatunk végül az ötödik helyen végzett. Ugyanígy nagyon jól játszott az olimpián a 33 éves kézilabda kapusunk, Janurik Kinga, és kortársa, Debreczeni-Klivinyi Kinga is – mindkettőjüknek hathatós szerepe volt abban, hogy a magyar csapat végül a 6. helyen végzett.

Ezek a sportolók egyrészt, mint a saját sportágukban jól teljesítő versenyzők, életkoruktól függetlenül fantasztikus példaképek: eredményeik inspirálóak, kitartásuk követendő mindenki számára. Másrészt azonban azt is el kell mondani, hogy éppen az életkoruk miatt arra is példák, hogy az emberi fizikai teljesítőképesség magas színvonala ma már egyre jobban tolódik az életkori skálán is felfelé: igaz az a mondás erre a területre is, hogy a negyven az új harminc! Éppen ezért negyven, ötven, hatvan évesen nemcsak őket kell tisztelni és szeretni, hanem magunkról is úgy kell gondolkodnunk, hogy még nem vagyunk túl idősek, és rendszeres fizikai mozgást végezve hosszabb időre is megőrizhetjük jó egészségi állapotunkat.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője