Az Odaadó Program új cikksorozatában olyan szeniorokat mutat be a szerző, Giller Ildikó, akik személyiségükben a szeretetet, a békességet, munkájukban a becsületességet, a szorgalmat és a segítőkészséget jelenítik meg. Odaadó szeniorok, akik bölcsességükkel, életútjukkal példaképek. Sok ilyen ember él közöttünk, édesanyák, édesapák, nagymamák, nagypapák. A 101 éves Sárika néni az utcánkban lakik. Nincs se egyetemi végzettsége, se doktorija, se nyelvvizsgája, mégis példaképemnek tekintem őt.

Deák Lajosné - leánykori neve szerint Soproni Sarolta - 1921-ben született Szentendrén. Édesapja, dr. Soproni Olivér művészettörténész volt, az iparművészeti egyetemen oktatott, több művészettörténeti könyv szerzője. A szülők - az édesapa állása okán – Budára költöztek, a Donáti utcába.

Polgári miliőben éltek, a szülők sokat jártak kiállításokra, az operába, lányukat gondos szeretettel nevelték. A kis Sárika először polgári iskolába járt, majd különbözeti vizsgával a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba került, amely akkor még fent volt a Várnegyedben. Érettségi után nem kívánt továbbtanulni. Szüleivel rendezett anyagi körülmények között éltek, rendszeres résztvevői voltak a társasági eseményeknek, estélyeken, bálokban vettek részt. Akkoriban ezek az alkalmak voltak az ismerkedési lehetőségek a kisasszonyoknak és a fiatalembereknek. Sárika egy ideig maga is részt vett ezeken az összejöveteleken, de egyre unalmasabbnak érezte azokat. Ezért édesapja egyik iparművész barátja műhelyében kitanulta a hangulatlámpa-ernyő készítés mesterségét. Közben kitört a II. világháború. Édesapját felmentették a katonai szolgálatból, így a család együtt vészelte át a háború éveit.

Amikor beszélgetünk, sorra előkerülnek elő az emlékek az óvóhelyen eltöltött időszakról, a tragikus eseményekről. A legaprólékosabb részletességgel meséli el az 1945. február 11-i német-magyar csapatok kitörésének fájdalmas próbálkozását, szüleivel szemtanúi volt ennek a szörnyűségnek. Megrázóan elemzi, hogy az I. kerület lakosságának fele a II. világháborúban pusztult el. Együttérzéssel beszél a "málenkij robotra " elvitt honfitársairól. A háború befejeződése után életfeladatának érezte, hogy szerény eszközeivel segítse embertársait, mintegy hálaképpen a sorsnak, hogy túlélték a világégést.

A háború után a Pesti Hazai Első Takarékpénztárnál kezdett el dolgozni. Itt ismerkedett meg a pénzügyi szakemberrel, nagy szerelmével, Deák Lajossal, akivel 1948-ban összeházasodtak, és boldog házasságban éltek férje 2009-ben bekövetkezett haláláig. 

Nevetve meséli Sárika néni, hogy apósa meglehetősen bohém ember volt: a pénzét eltőzsdézte, majd a Kertész utcai házát elkártyázta. Anyósa óvatosságból - a megmentett pénzén - a XI. kerületi Sasadon, az „őszibarackosban” egy telket vett.  Később a telek árából a környéken egy házat vettek, ahova Sárika néni férjével, anyósával és apósával költözött be. Fia, György, 1950-ben már ebbe a házba született. Sárika néni a mai napig is itt él.

Miközben ápolta és eltemette apósát, anyósát és szomszédait, nevelte gyermekét, aközben állandóan az életfeladatként megfogalmazott gondolat járt a fejében: „jót cselekedni, segíteni embertársainknak”. Fiatalasszonyként vitte Gyurika szoptatása közben megmaradt tejet az Anyatejgyűjtőbe, hogy segítsen más édesanyáknak és csecsemőknek.  

Később az OTP -ben folytatta pénzügyi munkáját, innen ment nyugdíjba. Pénztárellenőrként, ha hibát talált, nem „lobogtatta, kritizálta” a tévedést, hanem kollégáival segítőkészen kijavították. Munkatársainak állandó segítője volt: ha megbetegedett valamelyikük gyermeke, átvállalta tőle a banki munkát, és nem várt érte soha ellenszolgáltatást. Olyan volt, mint egy gondoskodó „Mama”. Nem becsmérelte munkatársait, hanem megértéssel, együttérzéssel kezelte problémáikat.

Férje, Lulu bácsi, aki revizorként dolgozott, maga is részt vett Sárika néni odaadó munkájában. Szabadidejükben gyakran szerveztek kirándulásokat a munkatársakkal Bogácsra, Síkfőkútra; nyaranként Révfülöpre jártak.

Gyuri közben családot alapított, és 1980-ban megszületett az unoka, Eszter. A család összetartozást jól mutatja, hogy Eszter a férjével és Emma lányával - aki most fejezi be általános iskolai tanulmányait – Sárika nénivel él.  Odaadóan segítik az idős asszonyt, ha kell, elviszik orvoshoz, fodrászhoz, gyógymasszőrhöz. Nemrégen Sárika néni eltörte a vállát, unokája öltöztette, segítette a mindennapokban. Emmuska pedig iskola után mindig elmeséli dédikéjének élményeit. Jó látni, milyen szeretetben él ez a négy generáció!

Ha a család elutazik, Sárika néni barátnője, a 72 éves Évike jön segíteni. Még a bankban ismerkedtek meg, az akkor 18 éves Éva Sárika néni csoportjába került. A munkatársi kapcsolatból mély barátság szövődött, amely mind a mai napig tart. Ez is példaértékű.

Ottjártamkor felidéztük a három évtizeddel ezelőtti aktív éveket, és Lulu bácsi nótáját, amelyet gyakran énekelt feleségének:

Sárika, Sárika, kis szentem, / Én magát oly nagyon szeretem! (…) Nem hagyom én magát soha el. (…) Nem hazudok, bizony Isten.../Sárika, higgye el!

Szerző: Giller Ildikó, az Odaadó szerzője 

A kép illusztráció.

A cikk a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. támogatásával készült.