2024 decemberében mutatták be a magyar mozik Herendi Gábor rendező legújabb alkotását, a Futni mentemet, amely első ránézésre egy könnyed, szórakoztató, hollywoodi mintákat követő vígjáték – „tizenkettő egy tucat”, ahogy szokták mondani. A kritikák és a közösségi oldalakon található vélemények nem meglepő módon túlnyomórészt a film humoros, derűs hangvételét méltatták, illetve beleillesztették a filmet a magyar filmvígjáték-hagyományba (amelynek virágkora a harmincas években volt, s mára ez a műfaj nagyon vegyes színvonalú műalkotásokkal áll elénk). A felszínes méltatások közepette a mögöttes szociális üzenet – különösen az időskori magány és a családi kapcsolatok lazulásának fontos kérdése – kevesebb figyelmet kapott, legfeljebb említésszerűen került elő a kritikákban. Pedig Herendi filmje Divinyi Réka forgatókönyvével a felszín alatt a könnyed szórakoztatásnál sokkal mélyebb és fontosabb dimenziókat is érint, amelyekről érdemes lenne alaposabban beszélni, nemcsak egy rövid recenzió, akár egy tanulmány vagy egy könyv keretében is.

A történet főszereplője Vera, akit az örökké fiatal Udvaros Dorottya lenyűgöző alakítása tesz igazán hitelessé. Vera karakterén keresztül a film érzékenyen és pontosan mutatja be, hogy az idősebb korosztály tagjai a posztmodern városi társadalmakban gyakran magukra maradnak, még akkor is, ha az azt ellensúlyozni látszó anyagi, érzelmi vagy szellemi-kulturális jólét veszi körül őket. Gyermekei – három felnőtt lánya – saját karrierjükbe és zűrös magánéletükbe temetkeznek, miközben édesanyjuk napi szintű, többnyire hiábavaló küzdelmet folytat azért, hogy valamiféle kapcsolatot tartson fenn velük. Ez a magány és érzelmi elszigeteltség szintén fontos tematikai és lélektani eleme a filmnek, amely messze túlmutat a könnyed, amerikai vígjáték műfaján.

Vera, hogy lányait újra összehozza és rávegye őket a rendszeresebb találkozásra, egy különös ötletet eszel ki: benevez egy budapesti, családi stafétafutásra, amelynek során ők az elhunyt férje emlékére futnák le a távot. Bár az ötlet elsőre bizarrnak, akár manipulatívnak is tűnhet, a film gondoskodik róla, hogy a nézők ne ítélkezzenek felette, hanem átéljék az édesanya hősies törekvését arra, hogy lányaival szorosabb kapcsolatba kerüljön. Udvaros Dorottya hiteles játékának köszönhetően Vera karakterében mindvégig ott van a mély szeretet és az a kétségbeesett vágy, hogy lányait – akár egy-egy edzés hosszabb-rövidebb időszakára is – maga mellett tudja, és ha szükséges, lelki támaszt nyújtson nekik. Fontos hangsúlyozni, hogy Verát ez motiválja elsősorban, nem az önző vágy, hogy gyerekeit „birtokolni” tudja.

Gerontológiai tekintetben a film másik erőssége, hogy finom humorral, mégis valósághűen ábrázolja az idősebb generációk azon képességét, hogy a magány ellenére új utakat találjanak az életük értelmének és céljaik megőrzésére. Vera nem pusztán az anyaszerepére koncentrál: aktív, önálló életet él, gazdag érzelmi élete van egy őt körülrajongó orvossal, saját programokat szervez és képes alkalmazkodni a változó körülményekhez, tehát tudományos fogalommal szólva: rezilencia-foka nagyon magas. Ugyanakkor a történet egyértelművé teszi, hogy a szimpatikus és példamutató önállóság semmiképpen sem helyettesítheti a családot és a valódi emberi kapcsolatokat.

Az idén 64 esztendős Herendi Gábor rendezése érzékeny egyensúlyt teremt a humor és a komoly témák között. A Futni mentem egyszerre szórakoztat és gondolkodtat el, megfelelvén annak az ősi művészeti igénynek, amelyet először az ókori rómaiak fogalmaztak meg, a „dulce et utile”-elv kimondásával. A film vígjátéki elemei könnyebben befogadhatóvá teszik az olyan súlyos kérdéseket, mint a burning out, a kihűlt párkapcsolatok, az időskori magány vagy a generációk közötti szakadék. A képi világ és a megfelelő hangulatú zenék választása is mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a nézők számára a család története egyszerre legyen hétköznapi és felemelő.

A gerontológiai dimenzió, amelyet a film felvet, rendkívül fontos. Vera története nem csupán egy család belső konfliktusait és elhidegülését mutatja meg, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy a társadalom hajlamos elfeledkezni az idősebb generációk családból fakadó érzelmi szükségleteiről is. A film arra ösztönöz, hogy a szülő-gyermek kapcsolatokat ne csak a gyerekek és házastársak (bizonyos értelemben a „nyertesek”) nézőpontjából vizsgáljuk, hanem a szülők szempontjából is. Herendi Gábor alkotása ezzel a fontos üzenettel egyszerre szórakoztat és hívja fel a figyelmet egy elhanyagolt társadalmi problémára, s ezért ajánlom a megtekintésre, akár intergenerációs formában is.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője