Hevér Dániel fiatal magyar filmrendező nehéz témát választott első játékfilmjeként. A magyar idősellátó-rendszer nem dokumentumfilmes optikájú, de dokumentarista igényű bemutatásával egy szomorú, de mégis szeretetteljes történetet akart elénk tárni. A szándék tehát messzemenőkig dicséretes. A filmet azonban alaposan végignézvén ismét elmondható a régi igazság: a több több lett volna…

Elsőként azt fontos kiemelni, hogy a magyarországi idősek életéről, magányukról, szeretethiányukról minden film hasznos lehet, hiszen általuk ez a korosztály is több figyelmet kaphat. Az az optika azonban, amely a rendkívül vegyes képet, a sok árnyalatból álló palettát szélsőségesen tragikusra festi, inkább azt eredményezi, hogy az idősebb korosztály tagjai, megnézvén a filmet maguk is megrémülnek, és növekszik bizalmatlanságuk mindenki iránt, aki segíteni akar nekik.

E sorok írója immár huszonötödik éve dolgozik gerontológiai kutatóként, és elsősorban az idősek oktatásával, képzésével foglalkozik, nemcsak kulturális intézményekben, de többek között szociális otthonokban is. Valóban igaz: több olyan szociális otthon is van hazánkban, ahol a szegénység, a lepusztultság, a doh uralkodó, ebben az értelemben a film valóban nem olyan helyszínen játszódik, ami Magyarországon nem létezik. Azonban az is igaz, hogy idehaza számos olyan szociális otthon is létezik, ahol a szülők vagy nagyszülők európai körülmények között, biztonságban és szeretetben élhetnek, s mindennapjaikat szakavatott ápolók vigyázzák, számos remek programot szervezve a bennlakóknak. Nehezen képzelhető el, hogy az édesapját hirtelen szociális otthonba adó, egyébként Németországban élő és minden bizonnyal jól kereső Ádám pont egy olyan otthont választ édesapjának, Bélának (Szacsvay László), ahol a körülmények inkább egy lepusztult kórházra vagy – talán még pontosabban – a késő Kádár-kori SZOT-üdülőkre emlékeztetnek…  

Kétségtelen: a szociális otthonok ezen képe inkább a 20-25 évvel ezelőtti Magyarországra emlékeztet – ebben az értelemben Béla inkább egy sajátos történelmi film, a közelmúlt főszereplője lesz, s ezt alátámasztják az ábrázolt körülmények is: lepusztult lakótelepek, borzalmas boltok és éttermek, s egy rendkívül ízléstelen németországi lakás, és ez rendben is lenne így, ha a filmben bárhol is szerepelne annak tényleges időpontja: a 2000 körüli Magyarország. Ekkor viszont, ha ez az időpont a helyes, logikusan vetődik fel a kérdés: miért használnak okostelefont és azon videómessengert, amikor az még nem is létezett?

Mindebből látszik: valójában nem a mű, hanem a film alkotói ragadtak le a 2000-es évek elején, és nézőik számára egy sokkal elkeserítőbb Magyarország vízióját akarják megmutatni, mint ami a valóságban létezik. És hogy mi ezzel a céljuk? Nem könnyű kitalálni, de vélhetően az, hogy a néző elszomorodjon, és ne érezze őt szerető és elfogadó hazájának azt a helyet, ahol él.

Ugyanez a helyzet a történet másik szálának, egy kamaszlány (Kizlinger Lilla) világának ábrázolásával, aki egyébként nagyon szép és megható barátságot alakít ki Bélával, a magányos idős emberrel. Igen, kétségtelen: vannak emberek, akik nyomorúságos lakótelepi körülmények között, csonka családban, emberi figyelem és törődés nélkül, szinte teljesen kilátástalanul élnek, de az nehezen képzelhető el, hogy bárkit is a fiatalkorú bűncselekménye letöltése helyett pont egy szociális otthonba küldenek közmunkára, ahol érzékeny korosztállyal, az idősekkel kell foglalkoznia. Ahogy az is nehezen képzelhető el, hogy a kislány sem az iskolától, sem a barátaitól soha nem kap semmilyen segítséget, így kénytelen magányosan bolyongani a város utcáin, és közben egyre több alkoholt fogyasztani… 

Miközben nagyon fontosnak tartom azt, hogy az idősek világáról tényfeltáró vagy éppen fikciós filmek készüljenek, összességében mégis úgy látom, hogy ez a megvalósulás azzal az alapvető céllal és egyben hibával született meg, hogy a sokszor valóban nem túl rózsás valóságot tragikus, kilátástalan valósággá szomorítsa. Ez pedig nem bűn, hanem olyan súlyos hiba, amely károkat okozhat a néző lelkében és szívében, és ezt nem igazán tudja ellensúlyozni a két fantasztikus színész játéka sem…

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője