Bruce Beresford Miss Daisy sofőrje (1989) című filmje finom, rétegzett történet, amely az emberi kapcsolatok és az azok mélyén húzódó tudatos és tudattalan motivációk legmélyebb árnyalatait tárja fel. A történet az idős zsidó hölgy, Daisy Werthan (Jessica Tandy), és az afroamerikai sofőrje, Hoke Colburn (Morgan Freeman) különös barátságát követi nyomon, amely egy, a demencia első jeleként megjelenő közlekedési balesettől a főszereplő asszony szociális otthonba kerüléséig, az 1950-es évektől a 60-as évek végéig ível. Bár a film kétségkívül meghatározó rétege a faji előítéletek lebontása és a polgárjogi mozgalom korában játszódó éles társadalmi problémák ábrázolása, ez csupán az egyik oldala ennek a rendkívüli történetnek.

A film másik, legalább ilyen fontos mondanivalója az időskor érzelmi és társas szükségleteinek bemutatása. Daisy és Hoke kapcsolata messze túlmutat a szociális és anyagi különbségeken: az évek során nehéz, szinte áthidalhatatlan társadalmi különbségekből elindulva végül valódi lelki társakká válnak, akik voltaképpen egymás egyetlen igazi támaszai a magányos öregkor kihívásaiban (bár az anyagi kereteket a hölgy fia teremti meg). A kezdeti távolságtartás és súlyos előítéletek és félelmek lassan mély empátiába és szeretetbe fordulnak, ami megmutatja, hogy a valóban mély, emberi kapcsolatok létrejöttét nem a társadalmi osztályok, hanem alapvetően az emberség határozza meg. Daisy, akinek a kor előrehaladtával az előrehaladó, súlyosbodó demencia okán csökken a függetlensége, Hoke-ban talál valakit, aki nem csupán sofőr, hanem barát, sőt szinte családtag is lesz, akire támaszkodhat, és akivel mindent megbeszélhet. A szimpátia pedig kölcsönös, így egy mély lelki barátság alakul ki közöttük. 

A film egyaránt szól a múlandóságról és a közelség erejéről: a két főszereplő élete merőben különbözik, mégis megtalálják azokat a közös pontokat, amelyek révén megoszthatják egymással életük örömeit és fájdalmait. Az egyenjogúság kérdése és a generációkon átívelő társadalmi változások voltaképpen csak a hátteret adják ehhez a megható, elgondolkodtató, személyes történethez.

Jessica Tandy és Morgan Freeman káprázatos és intelligens színészi játéka magával ragadó és hiteles, a köztük lévő, csodálatosan megjelenített, baráti kémiától válik a film igazán időtlenné. A finom humorral és drámai pillanatokkal szőtt történet így nemcsak egy dokumentumhorizontú film az egyenjogúságért folytatott harcról, hanem megrázó dokumentum az emberi kapcsolatok mélységéről és az időskor kihívásainak elfogadásáról. A film így az idősek és a fiatalabb generációk számára egyaránt értékes, időtlen üzenetet közvetít: a barátság, a megértés és a kölcsönös tisztelet minden életkorban fontos. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy ez a majd negyven esztendős film ma is ott van a mozik műsorán, a videómegosztókon és a filmklubok kínálatában. Magam is szeretettel tudom ajánlani egy-egy idősebbek számára szervezett filmbklub programjára. 

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője