A 27 éj (eredeti címén 27 Nights) egy 2025-ös argentin film, amely a Netflixen került bemutatásra 2025 októberében. A majdnem kétórás filmet az 1976-os születésű Daniel Hendler rendezte, fő témái az időskor, a szabadság és a családi kapcsolatok bonyolultsága.
A történet középpontjában Martha Hoffman áll, akit a kiváló Marilú Marini alakít. Érdekesség, hogy a filmnek van „igazságalapja”: valóban létezett egy idős, önálló életéért sikeresen küzdő argentin asszony, aki 103 éves korában hunyt el. A film szerint Martha egy 83 éves, vagyonos és különc, kortárs művészetet kedvelő asszony, akit két lánya aggodalmában, de egyszerre önérdektől is vezérelve egy pszichiátriai intézetbe juttat. A hiányos szakmai indoklás szerint talán demenciában szenved, ám hamar felmerül a kérdés: valóban beteg-e, vagy egyszerűen csak másképp gondolkodik, mint környezete?
A film ezzel a dilemmával indul, majd finom humorral és drámai elemekkel mutatja be a teljes képet, amely végül a feltételekkel működő, de szabad élet lehetőségét ábrázolja.
A történet elején egy új szereplő lép be: Leandro Casares, a negyvenes évei végén járó, magányos igazságügyi szakértő. Őt kérik fel, hogy vizsgálja meg Martha állapotát, és döntsön jelentésében arról, képes-e önállóan élni. Leandro szemén keresztül látjuk, hogyan válik egy idős ember élete jogi és erkölcsi viták tárgyává – miközben a film folyamatosan visszakérdez: ki ismeri jobban az igazságot, a család, az orvos, vagy maga az érintett?
Hendler rendezése mesterien egyensúlyoz a groteszk helyzetek és a mélyen emberi pillanatok között, így a néző egyszerre nevethet és gondolkodhat el az ítélkezés különböző formáin.
A 27 éj nem a folyamatos leépülést bemutató szokványos öregedésdrama. Inkább egy tűpontos életképet mutat, amely megmutatja, mennyi erő és irónia rejlik az időskorban. Martha karaktere színes, élni akaró, makacs és minden pillanatban önazonos – olyan személy, akit nem lehet könnyen beskatulyázni.
Ez a hozzáállás felszabadító lehet mindazok számára, akik úgy érzik, az élet késői szakasza csupán a lemondásról szól, és a környezetük ezt erőltetni próbálja. A film üzenete: a magasabb kor nem zárja le a lehetőségeket, csupán más formában kínálja fel azokat, amelyekhez igazodva az ember sokáig boldogan élhet.
A film nagy erénye, hogy nem ítélkezik. Nem démonizálja a fiatalabb generációt, de nem idealizálja az időseket sem. Őszintén mutatja be a családi dinamikát, ahol az aggodalom, az önzés és a szeretet gyakran összefonódik. A lányok döntése – bármennyire helytelennek tűnik – érthető is, hiszen édesanyjukat féltik, nem csak a családi vagyon elveszését. Ez a kettősség teszi a filmet mélyen emberivé.
Daniel Hendler rendezése érzékeny és letisztult: nem tolakodó, nem szentimentális, mégis átütő erejű. A képek nyugodt ritmusban váltják egymást, a csendeknek és tekinteteknek legalább akkora szerep jut, mint a szavaknak. A rendező finom humorral dolgozik, olykor ironikusan, máskor meghatóan, így a film elkerüli a túlzott komolykodást. A zene és a vizuális stílus – a nagy party-jelenet kivételével – visszafogott, de tökéletesen illeszkedik a történet atmoszférájához, ahol minden apró rezdülésnek súlya van.
Marilú Marini játéka lebilincselő: egyszerre törékeny és erőteljes, méltóságteljes és lázadó. Mellette Humberto Tortonese, Julieta Zylberberg, Paula Grinszpan és Carla Peterson is erős, árnyalt alakításokat nyújtanak, mindannyian hitelesen jelenítik meg azokat a karaktereket, akik a saját igazságuk rabjai. Ez a hitelesség emeli ki a filmet az átlagos családi drámák közül.
A 27 éj különösen ajánlott az ötven év felettieknek, mert olyan témákat érint, amelyek ebben az életszakaszban különösen aktuálisak: az autonómia megőrzése, az önállóság és a családi kapcsolatok újraértelmezése. A film emlékeztet rá, hogy az öregedés nem csupán biológiai folyamat, hanem lelki, társadalmi és erkölcsi kihívás is.
Martha figuráján keresztül mindannyian felismerhetjük magunkat: az a vágyunk, hogy a saját életünket a saját szabályaink szerint élhessük. Már ennek felismerése is új perspektívát adhat idősebb szeretteinkhez, de saját magunkhoz is.
Ez a film tehát nem csupán szórakoztat, hanem párbeszédet indít arról, mit jelent méltósággal megöregedni. Arra ösztönöz, hogy merjünk másképp nézni az időre, a családra és önmagunkra. Bár az argentin történet földrajzilag távolinak tűnhet, emberi üzenete egyetemes – a film akár Magyarországon is játszódhatna, annyira ismerősek a házak és a terek.
A történet végül happy enddel zárul: a gyerekek és az édesanya megegyeznek, így a film nem csupán egy történetet mesél el, hanem tükröt tart mindannyiunk elé: mit jelent önazonosnak maradni akkor is, amikor a világ már másképp lát minket, mint mi önmagunkat.
Szerző: Dr. Jászberényi József írása, az Odaadó Program Támogató Szakértője