Gárdonyi Géza óta tudjuk, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Hiszen az igazi katona odaadással védi a hazáját, elkötelezettséggel szolgálja a honvédelem érdekeit. Ahogyan azt Dr. Keszthelyi Gyula nyugállományú dandártábornok is tette, és teszi ma is. A Honvédségi Nyugdíjas Klubok Országos Szövetsége ügyvezetője elnökként szervezi a Magyar Honvédség Budapesti Nyugállományúak Klubjának életét, előadásokat tart, gondolkodik, hogyan tudnák segíteni a toborzást. De vérbeli „légierősként” valószínűleg az sem okozna számára gondot, hogy szétszedjen és összerakjon egy vadászgépet.

Hogyan került katonai pályára? Szülei vagy az iskola indította el ebbe az irányba? Esetleg a véletlen műve?

- Úgy mondanám, a tudatos véletlen műve. Mindig is érdekelt a technika és a repülés. Autóközlekedési technikumba jártam, majd egy merész döntéssel Szolnokra, a Magyar Honvédség tisztképző intézményeként működő Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára jelentkeztem. (Ma a Nemzeti Közszolgálati Egyetem [NKE] Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar szolnoki campusa. – A szerk.) Itt zajlott a repülésirányítók és pilóták képzése, valamint a repülő-műszaki tisztképzés. Engem repülőgép gépészmérnöki szakra vettek fel. Innen már egyértelmű volt, hogy a repülőgépek és a katonai szolgálat határozza meg a pályámat.

Hol teljesített először szolgálatot?

- A főiskola elvégzése után Taszárra kerültem a repülő ezredhez. Az úgynevezett berepültető műhelybe osztottak be, a repülők időszaki ellenőrzése utáni végellenőrzést és a berepültetés előkészítését végeztem. A berepültetés során a pilóták különböző manővereket hajtanak végre, és felmérik, hogy hogyan viselkedik a gép. Sőt, nem egyszer a saját határaikat is erősen feszegették a pilóták. Emlékszem, álltam az irányítótoronyban, és az egyik gép a torony alatt repült el. Mindezt 800 km/h sebességgel. Máskor olyan alacsonyan szállt, hogy majdnem súrolta a kéményt. Mondtam is neki: legközelebb a sorompót is leengedjük, mert különben elviszed a géppel.

Ha már ilyen történeteket említ: állítólag egyszer egy pilóta katonai repülőgéppel átrepült a pápai Nagytemplom két tornya között.

- Ezt a történetet sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.  Arról azonban tudok, hogy a szolnoki Tisza-híd alatt átrepült egy pilóta. Ő ma már tagtársunk itt az MH Budapesti Nyugállományúak Klubjában.

Térjünk vissza Önhöz! Meddig szolgált Taszáron?

- Három évig. Utána sikerült felvételt nyernem a moszkvai Zsukovszkij Katonai Repülőmérnöki Akadémiára. Egy év nyelvi előkészítő és négy év tanulás után már repülőgép mérnökként tértem haza. Újra Taszáron szolgáltam, onnan kerültem a Repülő Főnökségre vadászrepülőgépekért felelős szakágvezetői mérnöki beosztásban. 1992-ben az akkor megalakult Repülő Műszaki Intézet parancsnoka lettem. Majd egy éves amerikai tanulmányutat követően logisztikai főigazgató-helyettesnek, 2000-ben pedig MH Összhaderőnemi Logisztikai és Támogató Parancsnokság élére neveztek ki.

Ez már Magyarország NATO-csatlakozása után történt.

- Igen, és ez az én pályafutásomra is hatással volt. 2002-től kineveztek a NATO Déli Összhaderőnemi Parancsnokság Logisztikai csoportfőnökévé és Nápolyban teljesítettem szolgálatot. Hazatérésem után, 2006-ban nyugállományba helyeztek.

Várta a civil élet? Bár gondolom több évtizedes szolgálat után az ember lélekben mindig is katona marad.

- Így van: a katona mindig katona marad, és mindig az ügyet szolgálja. Ha nem is hivatásosként, hanem polgári alkalmazottként. Én 2010-ben tértem vissza a hadsereghez, immár polgári alkalmazottként. A Fejlesztési és Logisztikai Ügynökség vezérigazgatója, majd később a Honvédelmi Minisztérium Fegyverzeti és Hadbiztosi Hivatal igazgatója voltam.

Mintha kicsit eltávolodott volna a repüléstől…

- Valójában nem teljesen. A Fejlesztési és Logisztikai Ügynökség vezérigazgatójaként részt vettem a Gripen vadászgépek bérléséről szóló szerződés újratárgyalásában. Büszke vagyok, hogy részese lehettem a több mint egy évig tartó folyamatnak, mert ezek a vadászgépek ma is korszerűnek számítanak.

Vezetett is Gripent? Vagy repült vele „utasként”?

- Sajnos egyikre sem volt lehetőségem. Nagy álmom volt, hogy vadászgépet vezessek, de nem kaptam kiképzést. Bár a gépek működését jól ismerem, elméletben tudom, hogyan kell repülni, de a gyakorlat az más. Korábban még az 1960-as évek közepén kétkormányos géppel elvitték a pilóták a műszaki tiszteket, és egyszer-egyszer átadták a botkormányt. De ez régen volt, azóta sokkal szigorúbbak a szabályok. Csak azok repülhetnek vadászgépen, akik speciális kiképzést kapnak. Érthető is, hiszen egy-egy vadászgép fenntartása sokba kerül.

Katonai pályafutása alatt került éles helyzetbe?

- Afganisztánban részt vettem a magyar kontingens elhelyezésének, ellátásának ellenőrzésében. Ott szinte kézzelfogható volt a feszültség. Nem lehetett tudni, hogy mikor fut a konvoj aknára, vagy indítanak-e rakétát, amikor repülünk. A délszláv háború idején többször jártam Koszovóban, Szarajevóban, Pristinában. Mindenhol készültség volt, de nem volt olyan éles a helyzet, mint Afganisztánban.

A családja nem aggódott? Nem akarták lebeszélni az újabb és újabb szolgálatról?

- A „katonacsaládokban” – legalábbis a mi generációnk ilyen – természetes, hogy a családtagok is elkötelezettek a haza és a szolgálat, a katonai hivatás iránt. Még akkor is, ha civilként dolgoznak, dolgoztak.

Ma más a katonai szolgálat, mint mondjuk 20-30 vagy akár 40 évvel ezelőtt?

- Természetesen sokat változott, hiszen maga a világ is megváltozott. Az alapja ma is ugyanaz: a hazaszeretet, az elkötelezettség. Ez nem változott. Ami más, az az, ahogyan a fiatalok tekintenek a hadseregre, és amit a hadsereg kínál nekik. Mi azt látjuk, tapasztaljuk, hogy az iskolások, a kadétok szívesen vennék a – mondjuk úgy - veteránok élménybeszámolóit, történeteit a régi időkről. Mi pedig szívesen partnerek lennénk ebben, hiszen ezzel is segíthetjük a toborzást. Mert bár nyugállományúak vagyunk, a honvédelem iránti elkötelezettségünk nem vonult nyugdíjba.

Fotó: Túri Márton