Ha az élet úgy hozza, hogy otthon három generáció is együtt van, hosszabb vagy rövidebb ideig, például egy nyári vagy téli szünet alkalmával, adódik a lehetőség egy közös filmnézésre, s aztán egy nagy beszélgetésre. A filmnézés helyszíne ma már egyre inkább nemcsak a mozi lehet, hanem – különösen a fiatalabbaknak – teljesen természetes, hogy valamelyik videómegosztó elé ülünk le (sőt: az is elmondható, hogy a legfiatalabbak ebben is „multitasking” életet élnek, gyakran egyszerre több filmben is „benne vannak”, s ha kedvük szottyan rá, azt nézik tovább, ami éppen a legjobban érdekli őket).  Ha a három generáció együtt van, úgy érdemes filmet választanunk, hogy mindenki jól járjon, mindenki örüljön annak, hogy jó filmet indítottunk el, sőt: utána akár alaposan meg is lehessen beszélni, levonni a mi életünkre vonatkozó tanulságokat. Garantáltan ilyen film a Kapj el, ha zuhanok, amely egy egyszerű, szórakoztató és tanulságos történet – magáról az életről.

A film Cipruson, csodás, festői környezetben, amolyan paradicsomi világban játszódik. Az itt található egyik legszebb, kis szigetre vetődik, pályája zenitjén túl egy idősödő rock and roll-énekes, Harry Connick Jr. hiteles alakításában. Eleinte azt hisszük, hogy azért jött, hogy kipihenje a metropolisz és a művészélet gyors tempóját, és a teljes burnoutot elkerülendő, feltöltődjön a tengerparti világban. Erre utal az ügynöktől megvásárolt puritán, éppen csak a legszükségesebb tárgyakkal felszerelt háza is, amelyről hamar kiderül, hogy azért is volt olcsó, mert az úgynevezett. öngyilkosok sziklájánál épült, amelyre sajnos elég gyakran fel is másznak elkeseredett emberek. 

Az is a világtól elvonulásra, és a feltöltődés vágyára utal, hogy a filmbeli John alig hoz magával valamit, s a telefonját is rendszeresen kikapcsolja az otthoni érdeklődőknek. Aztán szép lassan, izgalmas fordulatokkal kiderül az igazság is: komoly céllal jött ide, több mint 20 éve ugyanis járt itt, és beleszeretett egy lányba, aki bár szintén megszerette az amerikai fiút, mégsem merte felvállalni, hogy vele megy Amerikába, mivel féltette a kapcsolatot, és úgy gondolta, hogy a kísértésekkel teli művészvilágban úgyis izgalmakat és kalandokat fog találni partnere, s végül mindenképpen elhagyja őt. Inkább – anélkül, hogy megmondta volna, hogy közös gyermeküket hordja a szíve alatt – hagyta a férfit elmenni, aki valóban nagy karriert futott be, világhírű lett, de a szíve visszahúzta a szigetre, anélkül, hogy valaha tudott volna róla: van egy leánya. Közös lányuk – aki szintén énekes lett, de a helyi bárokban, éttermekben lép fel – John visszaérkezésekor már felnőtt, s ő is csak lassan döbben rá arra, hogy mi történt húsz évvel ezelőtt, leginkább a nagymama jóvoltából, aki mindent tud, ő a helyi „lexikon”, a két lábon járó történelemkönyv. A nő közben, a 20 év alatt elvégezte az egyetemet, majd a város afféle mindenes orvosa lett, s a helyi kórházban imádják őt a páciensei és magányosan, de odaadóan gondozza idős édesanyját is, akinek humora és szeretete összefogja a családot. 

A férfi és a nő természetesen találkozik, s a történet lassan, de biztosan jut odáig, hogy a végül egymáséi lesznek, s már nem John, hanem a lánya megy Amerikába, hogy énekesi karriert kezdjen. Ők pedig ott maradnak a földi paradicsomban, hogy onnan folytassák az életüket, ahol 20 éve abbahagyták. Közben pedig az öngyilkosok sziklájára menő embereket közösen mentik meg, megmutatván azt, hogy az életben mindig vannak megoldások, sohasem szabad feladni a küzdelmet. 

A film eseménysora voltaképpen banális, de meggyőződésem, hogy mégis érdemes megnézni, például azért is, mert végső soron az életre, a szeretetre, a családra szavaz, ebben a kaotikus, az alapvető értékeket fokozatosan megkérdőjelező és háttérbe szorító világban. Stelana Kliris filmje mindenkinek megmutatja, hogy az egyedül, magányos, ma oly divatos „szingli” vagy éppen „mingli” (két, távoli városban élő szerelmesek) lét mennyi hiányt, szomorúságot tartalmaz, miközben lehet élni azzal az emberrel is, aki szeret minket, és mi is vágyunk rá. Mindezek mellett pedig megmutatja azt is, hogy vannak világok még a Földön, ahol az emberek nyugodt élet tempóban, derűsen, egymásra figyelve élnek, s figyelnek az idősebbekre és az elesettekre is. Igen, bármennyire is hihetetlen lehet sokunknak: ez nem egy idea, egy vágyálom, hanem a kézzelfogható valóság. Igen, léteznek még „kék zónák” a világban, s ha vannak, akkor érdemes őket meg is találnunk…

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője