Amikor tizenkétéves kislányom már sokadszorra nyaggatott azzal a kéréssel, hogy vigyem el az Illúziók Múzeumába, úgy döntöttem, mivel nyári szünet van, menjünk el a Budapest szívében található, kicsi, de annál izgalmasabb, interaktív kulturális térbe.

A Bajcsy-Zsilinszky utca 3-ban található múzeum tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető, hiszen a Deák tértől csak egy rövid sétára van, így még a mozgásukban valamelyest korlátozottabb idősebbek is el tudnak menni unokáikkal (azt azért fontos megjegyezni, hogy ha autóval megyünk, lehet, hogy csak valamelyik mellékutcában tudunk leparkolni). Szerencsére a belépőjegyárak sem borsosak: mind a nyugdíjas, mind a diákkedvezményes jegy ára háromezer-négyszáz forint (a felnőtt 4900 forint), s amit látunk, minimum értékarányos azzal, amit kifizetünk. 

Magát az Illúziók Múzeuma-projektet két horvát ötletgazda indította el 2015-ben, s azóta a nyugati világ szinte minden nagyvárosában léteznek, Brüsszeltől Prágáig, Bécstől Zágrábig. Budapesten hatalmas érdeklődés mellett 2021 óta, minden nap reggel 10-től 19 óráig vannak nyitva, s nagyjából 7-8 nagyméretű szobában, azaz két, összenyitott polgári lakásterületen működnek. Itt a kortárs fizikai és agykutatás legnagyszerűbb vívmányaival játékosan, izgalmasan kápráztatják el az érdeklődőket. Van itt földre épített, bérházi épületfal-makett, amely fölött egy ferde tükör van, így az ember a tükörben úgy látja, mintha a házfalon ülne. Van egy tükörfal, amely előtt egy kártyaasztalon egy fél pakli kártya fekszik, s ha odaülünk, olyan, mintha magunkkal kártyáznánk. A három legnagyszerűbb rész egyike talán a ferde szoba, amelyben az emberi agy csak nehezen talál egyensúlyt a teljesen ferde részek között, és sokan az ott töltött időt a fal mellett állva várják végig. A második egy hatalmas csodahenger, amely egy bizonytalan fémhíd körül egy hatalmas, sötét hordó, amelynek belső falán, mint egy centrifugán, pörögnek a csillagminták, s így komoly erőfeszítés kell, hogy az ember ne szédüljön el, és végig tudjon menni a hídon, a bizonytalanul mozgó korlátba kapaszkodva. A harmadik különleges hely egy tükörszoba, ahol a belépő féltucat, ferdén egymás felé fordított tükörben mindenféle szögben láthatja magát, kissé bele is zavarodva az elé táruló totális képáradatba. 

Minden kiállított, cseles tárgy mellett részletes, angol és magyar leírás van, és a tárgyak többsége általunk indítható, használható, senki nem szól ránk, ha megérintjük. Az interaktivitás része az is, hogy selfie-zni lehet mindenhol, ezt a mai ifjúság imádja, s kérésre a múzeum dolgozói is készítenek rólunk képeket. A selfie-zés legjobb helyét a földön kis fényépezőgép piktogramok jelzik, így még el sem téveszthetjük a később is emlékezetes képek nézőpontjait. 

Dolce et utile – volt a reneszánsz egyik fő jelszava: szórakoztatni és hasznosnak lenni, tanítani. Azt gondolom, ez a múzeum száz százalékban megfelel ennek a küldetésnek, így tiszta szívvel ajánlhatom egy unokás-nagymamás programra. Sőt, elmondhatom, amikor ott voltunk, legalább 3 nagymamával találkoztam is, akik nagyokat nevettek unokáikkal együtt a vicces találmányokon.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője