Ismét egy szenior példakép: Gottschalkné Editke. Soha nem panaszkodik, mindig mosolygós, vidám természetű, megtalálta a személyre szóló feladatát. Vajon honnan meríti ezt a sok lelki és fizikai erőt példaadó életéhez?

Editkét 1971-ben, egy pedagógus továbbképzésen ismertem meg Heves községben. Abban az évben kaptunk ott szolgálati lakást, mert férjem elnyerte az alorvosi állást a szülőotthonban, én pedig a magyar-angol szakos tanári állásomat a helyi gimnáziumban. Soha nem felejtem el Editke szívélyes szavait, amellyel a fiatal diplomásokat köszöntötte Hevesen.

Az élet úgy hozta, hogy Editke 14 éves fia 1974-ben az én osztályomba került, így az akkoriban szokásos családlátogatások során őket is felkerestem otthonukban. Szerény anyagi körülmények között éltek a kertes házukban, Editke férje súlyos asztmás beteg volt, ápolásra szorult. Editke ezt a tanári munkája mellett vállalta és soha nem panaszkodott, mindig mosolygós, vidám természetű volt. Meg is kérdeztem tőle: honnan meríti ezt a sok lelki és fizikai erőt példaadó életéhez?

A szüleitől örökölt genetikára és bensőséges, szeretetteljes gyerekkorára hivatkozott. 1928-ban született Budapesten és tíz éves koráig Pesten élt, a gondoskodó nagyszülők körében. Édesapja vidéken, Heves egyik uradalmában volt gazdatiszt. A család három gyermekkel 1944-ben kivándorolt Izraelbe, Editke nem tartott velük. Akkor már házasságban élt, amelynek azonban hamar vége lett. Második házasságát 1951-ben kötötte Gottschalk Róberttel, akivel boldogan élt férje 1985-ben bekövetkezett haláláig.

Editke nagyon szeretett tanulni, olvasni, levelező úton fejezte be gimnáziumi tanulmányait, együtt tanult első házasságából született lányával, Hildával. Kiemelkedő műveltsége és kiváló kapcsolatteremtő tálentuma alapján képesítés nélküli pedagógusként kezdett el dolgozni. Mély elkötelezettséggel végezte munkáját és tovább tanult, levelező tagozaton végezte el a történelem-földrajz szakot. Diplomás tanárként Tenken kezdte a pedagógusi pályáját. Szenvedéllyel és magas szinten oktatott egész élete során, állandó szervezője volt a közösségi életnek, amellyel belopta magát tanítványai szívébe is.

Fiúk, Róbert 1960-ban született, nagyon okos, szorgalmas, sokoldalú fiú volt, ahogyan ezt magam is megtapasztalhattam gimnáziumi tanáraként. Az édesanyja lelkesedését örökölte, remekül gitározott és a klubdélutánok, osztályközösségi megmozdulások fő mozgatóereje volt. Később Hevesen helyezkedett el a rendőrkapitányság sajtóreferenseként, közben pedig képezte magát. Az alezredesi rangfokozatig jutott el, hivatalvezető lett a kapitányságon. Magánéletében pedig boldog édesapa és nagypapa. Tavaly novemberben elkapta a Covid-vírust és váratlanul meghalt.

Robi halála megrázta egész Heves város lakosságát, mert egy nagyon jószívű, fanatikus lokálpatriótát veszített el a közösség. Az egykori gimnáziumi osztálytársak is mély gyászba borultak. Félve hívtam fel telefonon édesanyját, Editkét, hogy kondoleáljak neki. Editke bölcs reakcióját amíg élek, nem felejtem el.

Azt mondta: „Robikámnak a Covid mellett egy ritka, gyógyíthatatlan alapbetegsége volt. Iszonyú fájdalmai voltak az utóbbi napokban. Hálát kell adnunk az Úrnak, hogy megszabadította a testi szenvedéstől. Robikám itt van velem”.

Bár jómagam már Pesten élek, így csak ritkán tudunk Editkével személyesen találkozni, de telefonon rendszeresen beszélgetünk. Visszaemlékezünk a kedves együtt eltöltött eseményekre. Legutóbb azokat a 40 évvel ezelőtti vasárnapokat idéztük fel, amikor Editke az utcánkon haladva összegyűjtötte a környékünkön lévő gyermekeket, és együtt mentek az úttörőházba kézműves foglalkozásra. Útközben mesékkel is szórakoztatta a gyerekeket, megcsillantva színészi képességeit.

Edit manapság a Nyugdíjas Klub egyik lelkes tagja, rendszeresen összejönnek néhányan és okos programokkel, például útibeszámolókkal szórakoztatják egymást. Editkének van miről mesélnie, hiszen a közelmúltban Kanadában élő testvéreit látogatta meg, mostanában pedig Izraelbe készül 87 éves öccséhez.

Életéről Jókai Anna gondolata jut eszembe: „A növények megtalálják helyüket. Forróságban az egyik, kövek között. A másik félig hó alatt, dermesztő szelekben. Amelyiknek nem jár, az esőt nem kéri. Panasz nélkül tudják a rájuk szabott leckét. Igen. Ezen múlik talán minden. Felismerni a senki másra nem érvényes, az abszolút kiszabott, személyre szóló utasítást”.

Editke megtalálta a személyre szóló feladatát.

Szerző: Giller Ildikó, az Odaadó állandó szerzője

A cikk a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. támogatásával készült.