A Túltolt randevú Paolo Genovese újabb, idén mozikba került filmje, amely egyszerre szellemes, mélyen emberi és fájdalmasan ismerős. A rendező – ahogy azt már a Teljesen idegenekben is megmutatta – mesterien bánik a hétköznapi kapcsolati helyzetekkel, és képes úgy beszélni fontos lélektani kérdésekről, hogy közben a néző végig könnyed, szórakoztató történetet kap.

Most is ezt teszi, ám ezúttal egy különleges formai megoldással: a film a gyerekek által ismert Agymanók-filmek módszerét követve a két római főhős, egy történelemtanár és egy bútorkészítő hölgy fejében élő „belső hangokat” jeleníti meg. Négy férfi és négy nő vitatkozik, ad tanácsokat, ellenszegül vagy noszogat – ők testesítik meg azokat az ösztönöket, félelmeket, vágyakat és reflexeket, amelyek mindannyiunkban ott dolgoznak egy-egy randevú előtt és során. A belső szereplők hol nevetségesen túlgondolják, hol teljesen félreértik a helyzeteket, egymással is vitatkozva, ezzel újra és újra kisiklatják a találkát. A film finoman mutatja meg, hogy végső soron akkor jutunk a helyünkre, ha néha félretesszük ezeket a zavaros tanácsokat, és egyszerűen önmagunkat adjuk. Így lesz a két hős végül egymásé: nem a fejben lakó kis csapatnak engedelmeskedve, hanem saját szívükre hallgatva.

Épp ez az oka annak, hogy a Túltolt randevú különösen ajánlható az 50 év felettieknek és az unokákkal közös filmnézéshez. A történet hidat ver a generációk között: a nagyszülők számára nosztalgikus utazás a fiatalkori bizonytalanságok világába (és az új párkapcsolatokéba is), hiszen ki ne emlékezne arra, mennyire túl lehetett gondolni egyetlen mondatot, gesztust vagy mosolyt? A fiatalabbak pedig először láthatják meg azt, hogy a felnőttség nem jelenti a belső káosz eltűnését – a nagyszülőknek is voltak ugyanolyan kusza, tanácstalan perceik, mint nekik.

A film humora nem generációfüggő: abból fakad, hogy a belső hangok ugyanazt a helyzetet teljesen máshogyan értelmezik, mint a külvilág, és ebből sorra születnek a félreértések. Ez a fajta játékos önirónia nagyszerű közös élmény: a gyerekek a látványos, vicces jeleneteket értékelik, az idősebbek pedig felismernek benne valamit a saját régi énjeikből.

A film nemcsak nevetést kínál, hanem beszélgetést is kinyit: miért működnek úgy az érzelmeink, ahogy? Miért nehéz néha hallgatni a szívünkre? Hogyan változik a szerelem az évek során, és mi marad örök benne? Érdemes-e akár ötven éves korunk körül is új párkapcsolatokba fognunk? Ezekről a kérdésekről nagyszülők és unokák ritkán beszélgetnek, de a Túltolt randevú könnyed módon teremti meg hozzá a lehetőséget. Ez a film nem csupán egy újabb romantikus vígjáték, hanem meghitt és humoros közös élmény, amely közelebb hozza egymáshoz a generációkat – mert miközben nézzük, mindannyian ráismerünk saját belső hangjainkra, és talán arra is, hogy olykor jobb őket elengedni…

Szerző: Dr. Jászberényi József írása, az Odaadó Program Támogató Szakértője