Amikor az ember betölti az ötvenet – vagy legkésőbb, amikor a nyugdíj már a horizonton látszik –, más szemmel kezd nézni az időre. Egyszerre készít sajátos leltárt és bakancslistát: visszatekint a múltra, amely már elég hosszú ahhoz, hogy emlékezetes legyen, és előre tekint a jövőre, amely rövidebb, de még nyitott. Felmerülnek a kérdések: mit vihetünk át a múltból, és hogyan éljük meg az élet új szakaszát? Mit kezdhetünk önmagunkkal, amikor a társadalmi elvárások lassan eltűnnek, és egyre kevesebb figyelmet kapunk?

Ezekre a kérdésekre keresett választ Leopold Rosenmayr (1925–2016), a 20. századi osztrák szociológia meghatározó alakja. Tanulmányai a filozófiától a társadalomtudományokig terjedtek, és pályafutása során kiemelt figyelmet szentelt az öregedés társadalmi és egyéni aspektusainak. Már a hetvenes évektől foglalkoztatta, hogyan változik az ember szerepe és önképe, miután nyugdíjba vonul, elveszíti munkához és családhoz kötődő szerepeit, és szembesül az időskor kihívásaival.

1983-ban jelentette meg korszakos könyvét: Die späte Freiheit. Das Alter – ein Stück bewusst gelebten Lebens (A késői szabadság – Az öregkor mint tudatosan megélt életszakasz). Rosenmayr nem az időskort hanyatlásként vagy passzív szakaszként látta, hanem újfajta szabadság lehetőségeként. A címadó fogalom, a späte Freiheit („késői szabadság”), arra utal, hogy amikor az ember mögött hagyta a kötelező életszakaszokat – munka, gyereknevelés, társadalmi megfelelés –, egy különleges tér nyílik meg előtte. Ebben a térben már saját belső igényei szerint élhet, megvalósítva régóta vágyott céljait.

Rosenmayr hangsúlyozza, hogy ez a késői szabadság nem automatikus ajándék, hanem munka, önismeret és nyitottság eredménye. Akik képesek lezárni múltbeli sérelmeiket, és nyitottak a jelen örömeire, valódi belső gazdagodást élhetnek át. Akik viszont kizárólag veszteségként tekintenek az időskorra, kevesebb eséllyel élhetik meg ezt a szabadságot.

A späte Freiheit nem teljes, korlátlan szabadság: az egészségi állapot, a személyes környezet és a társadalmi feltételek mind befolyásolják. Rosenmayr könyve finoman, de határozottan emlékeztet arra, hogy a társadalom hozzáállása az öregedéshez meghatározó a késői szabadság megélésében. Egy ageista, kizárólag teljesítményt értékelő közegben ez a szabadság csak korlátozottan valósulhat meg.

A mű nem csupán szociológiai, hanem filozófiai síkon is kérdez: hogyan változik meg az önazonosságunk, ha már nem a termelékenység, hanem a saját értékeink szerint élünk? Rosenmayr gondolata sok ötven év feletti ember számára lehet egyszerre ijesztő és felszabadító. Feladatmentesebb időszakunkban lehetőségünk van új dolgokba kezdeni, vagy egyszerűen élvezni, hogy nem kell azonnal dönteni az élet lehetőségei között.

A késői szabadság tehát nem utópia, de nem is automatikus. Inkább kihívás és lehetőség, amely tudatos életformálással valósítható meg. Rosenmayr öröksége abban áll, hogy az időskort nem csupán biológiai vagy társadalmi kategóriaként, hanem élvezhető életszakaszként vizsgálta. Nem azt kérdezte: „meddig élünk?”, hanem: „hogyan élhetünk jól, ha már idősödünk?” Ez a kérdés ma, egy elöregedő európai társadalomban, talán még aktuálisabb, így könyve ma is időszerű és értékes útmutatás mindazok számára, akik az időskort nem levezetésként, hanem lehetőségként szeretnék megélni.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője